“Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.” (Mt 5,9) Történet egy elveszett és megkerült sárga sípról. Történet a szeretet erejéről. Egy tanár tapasztalatait olvashatjuk egy 27 fős osztály cinkos csendjéről és egy tomboló gyermek megvigasztalásáról.
Testnevelés órán szükségem van a sípra, mert nélküle nem hallják a hangomat. Egyik órán kint az udvaron tornáztunk, és a sípot letettem valahová, mert nem volt zsebem. Csak következő óra elején vettem észre, hogy elvesztettem. Jó erős hangú sárga síp volt, nagyon sajnáltam. Mondtam a gyerekeknek, hogy az udvaron keresgélhetnék egy kicsit, és hogy örülnék, ha meglenne. A következő órákon kénytelen voltam a furulyám felső részét használni sípként (aminek sajnos sokkal gyengébb a hangja). Hetek teltek el. Aztán egyik matematika óra után a szünetben a tanári asztal rendetlenségének legtetején ott virított a sárga sípom. Szinte felkiáltottam, hogy “Megvan! Hol találtátok? Ki találta meg? Ki hozta ide?” Néma csend lett, mintha sípoltam volna egy fülsiketítőt. Nem kaptam választ… Nagy szemekkel néztek rám. Tudtam, hogy az is ott lapul, aki eddig titokban a zsebében tarthatta a sípot. A nyilvánosságot nem tudta vállalni, de a lelkiismerete megszólalt, és visszaadta.
Nagyon örültem, megköszöntem így is, még ha sejtelmem sincs róla, melyik volt a 27 közül. Egy kislány azt mondta, hogy biztosan egy tündér volt. Én helyesbítettem, hogy talán egy angyal. Mindannyian kiegyeztünk ebben. Azóta is használom a sípot, de tornaórán felfűzve, a nyakamban hordom.
Van egy btm-es (beilleszkedési, tanulási, magatartászavaros) gyermek az osztályban. Néha olyan hisztit csap, ha valami nem úgy sikerül, ha valami nem úgy történik, ahogyan elgondolta, hogy mindenkire mérges. Tombol, butaságokat csinál. Egyik alkalommal a tanári asztalra dobta a munkafüzetét, hogy ő a házi feladatot úgysem csinálja meg, nem viszi haza, mert rám mérges. Mondtam, hogy jól van, hagyja itt, tegye a padjába, és anyukájának majd mesélje el, hogy miért nincs nála. Na, erre persze még mérgesebb, még hangosabb lett, mert valójában megijedt. Ott ugrált előttem. Mondtam, hogy hozhatja a magatartás kártyáját kifelé. Még jobban duzzogott. Szinte moccanni sem lehetett tőle, úgy “bepörgött”. Hirtelen gondoltam egyet: odaléptem és átöleltem. Szerettem a kis butát…. Ő is szorosan átkarolt, és zokogott, zokogott… Úgy vigasztaltam, hogy semmi baj, majd visszaszerzi a magatartáskártyát. Újra kezdheti a gyűjtögetést… Sűrűn bocsánatot kért. A kolléganőm fejtette le rólam, amikor a blúzom már vizes a sírástól.
Olyan jó érzésem volt ez után!
Béke volt bennem, hogy nyugodt tudtam maradni, szeretni tudtam, és olyat tudtam adni, amivel megleptem ezt a kisfiút,
hiszen nem ezt várta volna a csúnya viselkedés nyomán. Tisztában volt vele, hogy rossz az, amit csinál, de nem tudott belőle kijönni, nem tudta befejezni. Szeretetemre abbahagyta, és nagyon megbánta.
Azóta jóban vagyunk. Persze nem angyal. Sokszor mondom is neki, hogy: – Na ezt abbahagyni azonnal!
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: unsplash.com, pixabay
Az alább közreadott tapasztalatokban közös a fókusz: egy-egy kis áldozattal milyen nagy örömet szerezhetünk a felebarátunknak, és mi is megélhetjük a „ha adunk, akkor kapunk igazán” örömét.
A mennyei Atya gondját viseli mindenkinek, Magyarországtól Argentínáig. Isten eszközei lehetünk úgy is, hogy megszervezzük az adományozást, de úgy is, hogy felismerjük és tanúságot teszünk az Atya szeretetéről.
„Isten javainak kezelőiként – hiszen minden az Övé – a közösségben, amelyben élünk, bocsássuk egymás rendelkezésére vagyonunkat.” (Az élet igéje – 2020. szeptember, igemagyarázat). Szívnyitogató tapasztalatot olvashatunk a ...
