Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!

Egyik nap, amikor észrevettem, hogy valami aggasztja a kolléganőmet, odamentem hozzá, és tapintatosan megkérdeztem, mi bántja. Bizalommal megosztotta velem, hogy úgy döntött, magához veszi a nővérét, aki végstádiumban lévő rákbeteg. Amikor elmondta azt is, hogy a testvérének speciális étrendre van szüksége, többek között egy nagyon drága tejfélére, úgy gondoltam, hogy valamennyivel hozzá szeretnék járulni az extra kiadásaihoz. Ezt az összeget lecsíphettem volna a fizetésemből, tudva, hogy a férjem is egyetértene az ötlettel, de ezúttal vele együtt szerettem volna dönteni. Korábban nem mindig tettünk így, különösen, ha kis összegekről volt szó. Amióta azonban nagyobb odaadással éljük az igét, figyelmesebben éljük azt, hogy „jobb együtt”. Így, miután mindketten hazaértünk a munkából, meséltem neki a kolléganőmről, és arról, hogy segíteni szeretnék neki. A férjem rögtön a támogatásáról biztosított. Sőt: azt javasolta, hogy a dupláját adjuk annak, mint amire én eredetileg gondoltam. Mindketten nagyon örültünk. A mi egységünket is megerősítette, hogy együtt fordultunk a szenvedő felebarát felé.

Thanh, Vietnám

Gyakran esem abba a kísértésbe, hogy az idő rabja vagyok – szigorúan a saját menetrendem szerint szeretnék haladni a dolgaimmal: készítek egy időbeosztást, aztán meg elkeserít, ha egy váratlan esemény felborítja a gondos terveimet.  Pedig sokszor pont az a váratlan esemény mutatja meg Isten akaratát, és ad új fényt a napomnak. Egyre többször jövök rá, hogy az a legjobb hozzáállás, ha mindennap a felebarátokkal való kapcsolatok kerülnek a fókuszba. Ebben pont az idő a nagy ellenség! Megpróbálok például megállni beszélgetni a házban lakó nyugdíjasokkal vagy a lépcsőfordulónkban lakó szomszédasszonnyal, akit nemrég engedtek haza a kórházból. Megállok, hogy az ablaknál intsek a karanténban lévő lakótársunknak, és figyelmeztessem, hogy a következő nap az egész házban elzárják a vizet, karbantartás miatt.

Ciro, Olaszország

Amikor kifüggesztették a felhívást, hogy lakógyűlés lesz, az első gondolatom az volt, hogy keresek valami kifogást, lemondom valami halaszthatatlan munkára hivatkozva. Amikor a legkisebb fiam meghallotta, hogy panaszkodom, és felesleges dolognak tartom a lakógyűlést, ezzel cáfolta meg: „De apa, ez egy szuper alkalom, hogy a ház összes lakója egy családnak érezhesse magát!”. Na, így még nem gondoltam rá. De hogy tudnánk a lakógyűlést felpezsdíteni? A család minden tagja segített: kitaláltunk egy totó típusú játékot, amiben megkérdeztük a lakók nevét, a gyerekek számát, azt, hogy ki mivel foglalkozik… Aztán készítettünk látogatókártyákat, hogy a családok, ha tetszik nekik az ötlet, elmehessenek egymáshoz, csináltunk születésnap-listát. Minél több ötlet született, annál jobban vártuk a gyűlést. Nagyon jó összejövetel lett! A feleségem sütött süteményt, a gyerekek kiosztották az előre elkészített névjegykártyákat, és elkezdték szervezni a látogatásokat, a lányunk, aki nagyon ügyesen rajzol, megcsinálta a totó győzteseinek járó okleveleket. Olyan gyorsan elszaladt az idő, hogy lakógyűlést még sose éreztem ilyen rövidnek. Állítom, hogy hogy attól kezdve más lett a hangulat a házban.

R.M., Olaszország