Ez történik, ha a család melegét visszük a munkahelyünkre, a mindennapokba

Az új igazgató

„Programbeszédében” az új igazgató a vállalatunkat egy családhoz hasonlította, melynek tagjaiként mind felelősek vagyunk érte. Könnyed és barátságos légkör uralkodott, de az első nehézségeknél, talán tapasztalatlanságból, a bizalmasaival vette körül magát, a döntésekből pedig gyakorlatilag mindenki mást kizárt. Vettem a bátorságot, iránta és a munkatársak iránti szeretettől vezérelve, egyik nap bekopogtam hozzá az igazgatói irodába, hogy megkérdezzem, mi nyomasztja. Teljesen más embernek tűnt, mint a kezdetekkor, olyan volt, mintha mindenhol csak ellenségeket látna. Talán elkövettünk ellene valamit, és azért lett ilyen? Nem válaszolt, és gyorsan el is küldött, valami sürgős elintéznivalóra hivatkozva. Pár nappal később magához hívott, bocsánatot kért, és bevallotta, hogy képtelen volt megőrizni az összetartást, és hogy minden kicsúszik az irányítása alól. A segítségemet kérte. Meggyőztem, hogy nyisson mindnyájunk felé, kérdezze meg, hogy tényleg részt akarunk-e venni az általa tervezett munkában. Ebben a beszélgetésben nagy összhang született köztünk. Elindult valami változás.

(H.G.- Magyarország)

A bénító félelem

A koronavírus járvány első heteiben történt: a postán csomagfeladásra várakoztam. A nyugdíjért sorban állók között egy maszkot viselő idős hölgy összeesett. Odarohantam hozzá, de nem bírtam talpra állítani. Kértem, hogy segítsen valaki, de mindenki bizonytalankodott. Csak egy agyontetovált fiatalember jelentkezett, aki távolról látta, mi történt. Miután az idős asszonyt leültettük, láttuk, hogy nem sérült meg, és hamar össze is szedte magát. Megkértem a fiút, hogy segítsen a néninek az ügyintézésben, én pedig közben feladtam a csomagomat. Ezután nemcsak segített beültetni az idős hölgyet az autóba, de el is szerette volna őt kísérni az otthonáig. Mivel a néninek volt mérője, megmértem a vérnyomását. Amikor leértem a ház elé, a fiú azt mondta: „A barátaimmal nevettünk rajta, hogy viselkednek a félelemtől megbénult emberek. Ön nagyszerű dolgot tett.” Pár nap múlva meglátogattam az idős hölgyet. Nagyon meglepett és meghatott, amikor megtudtam tőle, hogy a fiú vitt neki kekszet, amit anyukája sütött.

(U.R.- Olaszország)

Begyógyítani a múlt sebeit

Milyen kár! Volt egy kollégám, aki nagy hozzáértéssel végezte a munkáját, de a rosszindulatával gyötört mindenkit. Többek között irigy volt ránk – nem csak rám, hanem a többi kollégára is, emiatt pedig mindig mindnyájunkról rosszat terjesztett. Pont ezért senki nem akart vele dolgozni, és erre mindig találtak valami kifogást. Mit tegyünk? Hagyjuk, hogy a dolgok így folytatódjanak, hogy mindenki kényelmetlenül érzi magát? Születésnapja alkalmából támadt egy ötletem: szervezzünk az irodában gyűjtést közös ajándékra. Amikor odahívtuk ünnepelni, és meglátta az otthonról hozott süteményeket, a kollégák gyerekeinek rajzait és a szép ajándék táskát, mindezektől nagyon meghatódott, és el sem akarta hinni, hogy az övé. Napokig szavát se lehetett venni. Úgy nézett ránk, mint egy sebzett kismadár. Aztán szépen lassan elkezdett nekem beszélni a gyerekkoráról, az elhibázott szerelmeiről, a családi széthúzásokról… Barátnők lettünk. Jelenleg sok időt tölt nálunk, segít a gyerekeimnek a matematikában és az angolban. Mostanra már családtaggá vált. Úgy tűnik, a múltbéli sebei is kezdenek begyógyulni.

(G.R.-Olaszország)

Sokunkat inspirálnak Chiara Lubichnak a júliusi életige-magyarázatban idézett szavai:

„Legyetek család! (…) Tegyetek meg mindent, hogy ne hiányozzék, sőt növekedjék körülöttetek a család melege. (…) Ha pedig el akarjátok vinni valahová Krisztus Ideálját, nem tehettek jobbat, mint hogy tapintattal, bölcsességgel, de határozottsággal azon fáradoztok, hogy családot teremtsetek magatok körül, mert a család légköre az alázat, mely a többiek javát akarja, és nem fuvalkodik fel… egyszóval igazi, teljes szeretet.”

Ebben a néhány tapasztalatban az ige ilyen módon való megélése gyümölcsözővé vált.