Kinek épül a város? 2. rész – Mitől lesz egy lakás egyben otthon is? És miben áll az igazi fejlődés a lakásépítések terén?

Nagy magyar urbanisták, Granasztói Pál Ybl Miklós-díjas építész, író, majd később Körner Zsuzsa építész és Forgács Éva művészettörténész a hatvanas évektől, a nagy állami lakásépítések idejétől kezdve az ezredfordulóig megfogalmaztak mindmáig aktuális, megfontolandó szempontokat.

kinek-epul-a-varos-2-resz-mitol-lesz-egy-lakas-egyben-otthon-is-es-miben-all-az-igazi-fejlodes-a-lakasepitesek-teren

A cikk első része itt olvasható.

 

 

 

 

Bizonyára sokan vannak, akik szkeptikusak abban, hogy megismerhető-e egyáltalán a városok társadalma, tudható-e, hogy mire van szükségük, hogy milyen környezetben szeretnének élni az ott lakók.

A történelem azt mutatja, hogy ez egyes esetekben sikerült, legalább részsikerek elérhetők e területen is. Gondolok itt például a Körner Zsuzsa A telepszerű lakásépítések története Magyarországon 1850-1945 c. könyvében [1] is bemutatott óbudai gázgyár 1912-14-ben épült lakónegyedére, melyet Almási Balogh Lóránd építész tervezett.  Itt a gyári munkások lakásai úgy épültek, hogy minden családnak legyen megművelhető kertje – hiszen tudták az építtetők és a tervezők, hogy „földközeli” körből jönnek ide dolgozni és lakni a családok.

 

A telep térképe Körner Zsuzsa könyvében.

 

Az egyemeletes, kétlakásos sorházak földszinti lakásaihoz közvetlenül csatlakozik a hozzájuk tartozó kert, az emeleti lakóknak meg a telep szélén alakítottak ki külön kerteket. Ezek a telepszéli kertek (maximum 60-70 méterre a lakásoktól) arra is jók voltak, hogy a lakások távolabb kerültek a szomszédos vasútvonalaktól: a töltés tetején haladó esztergomi vasúttól, ill. az üzemeket ellátó iparvágánytól.

A lakásokon kívül orvosi rendelőt, könyvtárat és kisdedóvót tartalmaz az együttes. Egy tágas, fásított tér köré épült U alakú beépítéssel, amely északról zárt.

 

Gázgyári munkáslakások (Fotó: Körmendyné Érdi Mária)

 

Mennyivel más ez a megközelítés, mint a nagy lakótelep építések idején, amikor a családi házakból (olykor a szegénynegyedek kicsiny egységeiből) az ötödik – tizedik emeletre kerültek az emberek (aztán lehetett a kabarékban azon röhögni, hogy disznót tartanak a kádban), s nem a lakótelepek szélén alakítottak ki kiskerteket, hanem a városok szélén, messzi területeken. Talán az elsődleges szempont a felaprózódott, nagyüzemi művelésre alkalmatlan területektől való szabadulás volt. Pedig a figyelő emberek észrevették a szükségleteket: Itthon többek közt Láng Tivadar volt az, aki Tatabányán mindent megtett azért, hogy a nagyblokkos technológiával épült házaknak legyen sarokszekciója, hogy védett sarkok, terek jöjjenek létre – újra tömbös formák (nem zártak) legyenek a lakóterületeken. [2]  A terek kialakítása kapcsán Granasztói Pál is kiemeli a zárt sarkok előnyét, értékét. Budapest arculatai c. könyvében a cikkünk kezdőképén látható, józsefvárosi Mikszáth tér kapcsán[3], mely az intim városi terek szép példája.

 

A kinek épül a város kérdés értelemszerűen azt is tartalmazza, ami nem épül, a kinek nem épül (valami, ami nagyon hiányzik). A híradások évek óta hangsúlyozzák, hogy egyre több lakás épül, és a családok támogatása ehhez kapcsolódóan egyedülállóan jó hazánkban. Az is kiderült a hírekből, hogy Európa országai között Magyarországon a legmagasabb a saját tulajdonú lakásban élők aránya, meghaladva a 92%-ot. Ez igen! – csettinthet bárki, aki nem ismeri a részleteket, s nincs kitekintése a Lajtán túl. Bécsben a lakások 27-28 %-a bérlakás, köztük jelentős részt képvisel az önkormányzati lakások aránya, amelynek állománya sok szociális bérlakást tartalmaz. Szám szerint 220 ezer önkormányzati szociális bérlakás van, s ez az állomány jelenleg is évi 7-800 lakással bővül. A város lakóinak harmada ezekben a lakóegyüttesekben él.

 

Bécs, az egykori Kábelgyár helyén épült lakónegyed.

 

Franciaországban évtizedek óta működik az ún. szolidaritási törvény: a városoknak – bizonyos népességszám fölött – gondoskodni kell bérlakásokról, s a lakásberuházások bizonyos hányadát szociális bérlakásként kell megépíteni (nem elkülönítve, hanem más lakásokkal vegyesen). Nyilvánvalóan vannak ezzel problémák, a különböző kultúrák, életvitelek együttélése nem könnyű. De ennek nem megoldása a feladás, sem az elkülönülés.

 

Nyaranként évek óta néhány napot töltünk az ország különböző részein, s ilyenkor körbenézünk. Számunkra a pihenést a települések, a templomok, várak, kastélyok, műemlékek, kertek, temetők felfedezése jelenti. Járva az országot (turistáskodásunkon túlmenően 11 évi tervezésben és 20 évnyi államigazgatásban, no meg 10 év oktatásban eltöltött év alatt), 5-600 településre eljutva állíthatom: a saját tulajdonú lakások között drámaian meg nem felelőket is találunk szép számmal.

 

A Külső-Ferencváros rossz állagú lakásai. A rendszerváltást követően ilyen lakásokat is nagy számban “értékesítettek” a lakóknak. (Fénykép: Schneller István)

 

Egykori állami gazdasági és termelőszövetkezeti szolgálati lakásokat, amiket „eladtak” a benne élőknek, gyakran a kivett területű majorokban, amelyek aztán adott esetben külföldi magánkézbe kerültek. Meg düledező tanyák is, ahol a panelekből kiszorult emberek tengetik életüket. Diákjainkkal Cegléd tanyavilágában szembesültünk ezzel a problémával néhány éve. De másutt is – Kiskőröstől Kaposváron át Zalaegerszegig – sokan kiköltöztek a városból a szőlőkbe, kiskertekbe, nem kevesen közülük a zártkerti „szerszámkamrákba”. Ez településfejlesztési, politikai kérdéseket és feladatokat adott az önkormányzatoknak. Sokszor kicsúszott a kezükből a fejlesztés irányítása – csak próbálták követni az eseményeket.

 

A Kinek épül a város? nem új keletű téma. Granasztói Pál Az építészet igézetében c. művében (Magvető, Budapest, 1966. 104-116. lap) olvashatjuk egy korábbi, 1960-ból származó írását. Ennek címe: Város és otthon. Az írás válasz Sípos Gyula cikkére, ami a „Kortárs” folyóirat 1960. évi 6. számában látott napvilágot Kinek építkezünk? címmel. Akkor, a nagy állami lakásépítések idején is kérdés volt ez.

S. Gy. cikke olyan kérdéseket vet fel, amelyeknek megválaszolása kötetet kívánna. Ezek a kérdések társadalmunk, civilizációnk nagyon fontos problémáit érintik. Végső fokon az otthonosság problémájába, jelenlegi és távlati értelmezésébe torkollnak…

Mi az otthon, mi az otthonosság? Ez a kérdés már túlvisz az építészeten, és általánosabb – társadalmi, lélektani, egyéb – dolgokat érint. … Egyedül a technika eszközeivel létrehozni, berendezni, egyedül ésszerű indítékokból előre megszabni (…) kilátástalannak tűnik.

Mégis kell foglalkozni vele, tudatosítani sok, ma még tudattalan összetevőjét, s ha nem is megteremteni az otthonosságot magát – ezt végső fokon mindenki csak magának teremtheti meg –, de legalábbis a kereteit, a lehetőségeit.

 

(Fotó: unsplash)

 

Az otthonosság nem végződik a lakás falainál, még egy ház falainál sem. Legalább annyira múlik azon is, hogy hol van az a lakás, az a ház, milyen más lakások, házak között? Ezek miféle színhelyét, keretét adják a mindennapos életnek? …

Városépítési értelemben az otthonosság ott kezdődik, hogy egyáltalán eligazodjunk abban a városban, városrészben, ahol lakunk: tudjuk, mi merre van, mi magunk hol vagyunk, mik és mekkorák vagyunk benne. Azután, hogy ne csak mi igazodjunk el így, hanem – tudatosan vagy tudattalanul – a gyermekeink is. Ezt igen szépen fejezte ki valaki, mondván:

egy modern városi lakótelepnek akkorának kell lennie, hogy még éppen elférjen egy tízéves gyermek tudatában. Kell tehát az is, hogy érzékeljük valamiféle határát, alakját annak, amiben vagyunk.

Kell, hogy adja valamiféle védettség, biztonság, összetartozás érzését is, fizikai és pszichikai értelemben egyaránt. … Sőt idő is kell az otthonossághoz, megszokás, megbarátkozás a környezettel meg mindenféle kényelmi berendezések: üzletek, vendéglők, ismert és megszokott helyek. Valamiféle állandóság. S úgy látszik, a legutóbbi tapasztalatokból, hogy valami részesség is kell benne, valami olyan érzés, hogy mi, legalább mi is csináltuk, közünk van hozzá – az, amiben élünk, a miénk is.”

Ha valaki azt gondolná, hogy régi, elavult, esetleg fejlődésellenes az idézett rész, azt mondanám neki, hogy az ember nem változik olyan gyorsan, mint a fizikai környezete. Figyelmükbe ajánlanám egy kortársunk meglátását. Forgács Éva művészettörténész, a Bauhaus és a kortárs művészet jeles kutatója írja: „Az idő, amit a történelmi városokban mindig szilárd, megfogható, hiszen tárgyakban és épületekben testet öltő szubsztanciává kalapáltak a lakosok, Los Angelesben megmarad az illékony és gyors mulandóság dimenziójának. Nem hagy nyomot. (…) Egy város alapvetően állandó; lakóiban akaratlanul is kifejlődik valamiféle szolidaritás-érzés.” [4]

 

Legalább ezer bérlakás épült a ’30-as években csak Óbudán. Gyakran az épületek bejárata felett a főváros címerével. Képünkön egy bérház a Hunor utcában.

 

Még egy gondolat tőle: „A város: lakóinak kollektív önarcképe.” [5]

„A város: lakóinak kollektív önarcképe.”

Elég ez az egy megállapítás, hogy megértsük az emberek vágyát környezetük, városuk alakítására. Granasztói idézi egyik harcostársának levelét (akivel együtt küzdöttek a két világháború között a modern építészet elismertetéséért). Az illető Svédországból arról számol be, hogy a remek, minden ízében megtervezett lakótelepeken az emberek nem érzik jól magukat. Túl tökéletes: minden megtervezett, kimunkált, bárhol hozzányúlunk, csak rontani lehet az összképen.

 

De ha tovább kutakodunk a szakma múltjában, láthatjuk, hogy eleinket korábban is foglalkoztatta ez a kérdés. Körner Zsuzsa fent idézett könyvében mutatja be a szervezett, többnyire szociális indíttatású lakásépítések történetét. Ebből (is) kiderül, hogy a törvényhozás felelősséget érzett (alkalmanként) a társadalom szegényebb sorsú rétegei iránt. A kiegyezés után nem sokkal már törvény kötelezte a nagyvállalatokat, hogy munkásaiknak lakást és ellátó intézményeket létesítsenek.[6] A távolabbi múltról – a bevezetésben – a szerző leírja, hogy „a telepszerű építkezések célja a 16. századig elsődlegesen a lakosságtelepítés volt, a szociális szempontok először a középkor karitatív akciói során kerültek előtérbe”.

 

Lewis Mumford írja a földalatti város eszméjéről mondottak lezárásaként – nekem aktuálisnak tűnik ma is:

„A modern ember egyetlen alternatívája, hogy a föld felszínére emelkedve ismét napfényben fürödjék, és elég bátorsága legyen ahhoz, hogy a holdra menekülés helyett saját emberközpontosságához térve vissza, leküzdje uralkodóival és vezetőivel közös harcias hajlamait és irracionális érzelmeit.

Nemcsak a háború művészetét kell kitörölnie emlékezetéből, de korábban soha el nem ért fokon ismét el kell sajátítania és meg kell tanulnia az élet művészetét.” [7]

 

E véleményével a (város)történész nincs egyedül: Csányi Vilmos humánetológus azt írja, hogy az egyes embert az együttműködés jellemzi, a csoportokat, törzseket, népeket pedig a versengés. S azt állítja, hogy ha nem tanuljuk meg ez utóbbit legyőzni (önmagunkban), akkor az emberiség el is pusztíthatja önmagát. [8]

 

 

[1] Körner Zsuzsa: A telepszerű lakásépítések története Magyarországon 1850-1945, TERC Budapest, 2004. /Urbanisztikai füzetek 3./ (94. lap)
[2] Körmendy Imre: Városi funkciók és építészet. Az építész lehetőségei és felelőssége. In: Veizer Tamás (szerk.): Lehetőségek és kihívások. Válogatás a „Tatabánya 60 éves. Lehetőségek és kihívások” című konferencián elhangzott előadásokból. Civil szervezetek a kistérség településeiről. Polgári Tatabányáért Alapítvány és a Tájak, Emberek, Környezet Egyesület (TEKE) Tatabánya, 2008. (11-20. lap)
[3] Granasztói Pál : Budapest arculatai /159-164. lap, Budapesti terek/. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1980.
[4] Forgács Éva: Lágy, fényes és megfoghatatlan – Los Angeles, a jövő kísértete. Pannonhalmi Szemle (térképek), 1996. IV/2. (21-27. lap)
[5] Uo. a cikk mottója.
[6] Körner Zsuzsa: A telepszerű lakásépítések történet Magyarországon 1850-1945, TERC Budapest, 2004. /Urbanisztikai füzetek 3./
[7] Lewis Mumford: A város a történelemben. Gondolat, Budapest, 1985. (446. lap)
[8] Vö. Csányi Vilmos: Íme, az ember – A humánetológus szemével. Libri Könyvkiadó, Bp. 2018.

  • megosztas-feliratkozas-tamogatas
  • Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!

Fotó: Kezdőkép: index; Körmendyné Érdi Mária, Wikipédia.hu

Legújabb könyveink: