Két magyar nyugdíjas a nehéz sorsú pakisztáni gyermekekért

Az interjúra készülve kíváncsiságból beírtam a Google térképbe a Budapest–Pakisztán relációt, de semmilyen útvonalat nem tudott felkínálni… Végül azért utánanéztem és kiderült, hogy közel ötezer km-re van tőlünk Pakisztán. Hogyan „talált meg” benneteket ezeknek a pakisztáni gyermekeknek az ügye?

Klára: A gyermekekről gondoskodó szociális központban dolgozott egy ismerősünk, és így, ezen a vonalon keresztül kérdezték meg tőlünk még 2017-ben, hogy tudnánk-e segíteni elsősorban a kaszton kívüli gyerekek taníttatásában és ellátásában. Ez az intézmény egyfajta napköziként működik. Először a nevelők megtanítják őket az urdu írás alapelemeire, ez ugyanis feltétele az iskolába bocsátásnak. A nevelők pedig ezt követően eldöntik, hogy egy adott gyermek felkészült-e már az iskolára, és ha igen, akkor beiskolázzák. Ennek anyagi finanszírozásához kérték meg a magyarországi Fokoláre Mozgalom pedagógus csoportjának a segítségét, az ottani oktatás ugyanis nem ingyenes.

Judit: Igazából Pakisztánban is ez az egyetlen esélye a gyerekeknek: csak az oktatás, a tanulás az, ami kiemelheti őket a nyomorból, és ha tényleg el tudják végezni az alapképzést, akkor utána mehetnek szakmát tanulni. Ezzel biztosítják a jövőjüket: munkalehetőségek nyílnak meg előttük, esélyt kapnak a családalapításra, normális(abb) körülmények között élhetnek. Azt tudni kell, hogy itt ezek az emberek sátrakban, víz, villany és orvosi ellátás nélkül élnek.

Hogyan és milyen formában kezdtétek el a gyerekek támogatását?

Klára: Megkérdeztük a Mennyei Atyát, hogy mit csináljunk, és mivel úgy éreztük, hogy támogat minket ebben a tervünkben, belevágtunk. Innentől kezdve jöttek a segítők a Fokoláron belülről és kívülről is, mi pedig a kapcsolataink segítségével mindig tudtunk előre haladni.

^{Pakisztáni gyerekek egy csoportja.}

Judit: Először arra gondoltunk, hogy szervezünk egy jótékonysági koncertet. Ezt sikerült is még 2017-ben megvalósítani, és egy este alatt közel 1 millió Ft-ot gyűjtöttünk össze! Egy gyermek éves taníttatási költsége Pakisztánban kb. 75 000 Ft, így tehát ebből az összegből jó pár tanulót finanszírozni tudtunk. Ezután azt gondoltuk, hogy akkor itt vége is a történetnek, de még egyszer megkérdeztük a Mennyei Atyát és egymást is, legyen-e tovább? Végül – hallgatva a különböző helyekről érkező jelekre – úgy döntöttünk, hogy folytatjuk. És ekkor jött egy zseniális ötlet, amit nem mi találtunk ki: egy középiskolai tanár barátunk azt mondta, hogy 75 000 Ft elég nagy összeg, de abba az iskolába, ahol ő tanít, több mint 600 gyerek jár. Ha mindenki csak 100 Ft-ot ad, akkor a szükséges összeg nagyjából meg is van. Az igazgató pedig azt mondta, ha esetleg hiányzik valamennyi, akkor a tanári kar kiegészíti. Ez volt számunkra a jel, hogy ne zárjuk be azokat a csatornákat, ahol megmozdultak a 100 Ft-os „akcióra”. Így beindult egy olyan történet, melynek az angyalok keze írja minden egyes sorát.

Az emberek adakozási kedve és nagylelkűsége megdöbbentő tud lenni, és ha látnak egy jó ügyet, akkor ahhoz valamilyen formában csatlakoznak.

^{Oktatás a támogatott pakisztáni iskolában.}

Hány magyarországi iskolát sikerült az elmúlt években elérni, megszólítani?

Klára: Jóval száz fölötti kapcsolatunk van, de ebben nem csak iskolák, hanem családok, magánszemélyek is vannak, és ez a szám egyre gyarapszik! Hiszünk abban, hogy Isten országa egyszerűen leszállt a földre és így olyan hálót tudtunk kiépíteni, amivel lefedtünk egy hatalmas területet. Az évek folyamán kb. harminc iskola vett részt a gyűjtésben, ez több ezer gyereket jelent! Folyamatosan próbálunk minél többekhez eljutni, volt egy olyan év, amikor a médiában is szerepeltünk. Nagy örömünkre szolgál az, amikor például egy plébánia egész közössége több mint tíz gyermeket felvállal, vagy egy kisebb csoport egy kisdiákot. Nem kevés intézménynek, plébániának, családnak van „saját” gyermeke. Képpel, történettel kísérve kapnak róluk időközönként hírt.

Judit: Más plébániákon is voltak szép tapasztalataink; először a plébános atyával beszéltük meg, egyetért-e ezzel az akcióval, és utána már általában ő maga hirdette meg, hogy mikor lesz a gyűjtés. Mi pedig a misék végén a templom kijáratánál álltunk és fogadtuk az adományokat. Számtalan emlékezetes dolog történt velünk ilyen gyűjtések során is! Volt például egy asszony, aki 50 lejt dobott be (kb. 3500 Ft) és elmondta, hogy Erdélyből jött át, a mai napig albérletben lakik, és hát ő igazán tudja, mit jelent a szegénység, ezért adott nagyobb összeget. Vagy egy másik felemelő történet:

Szombat esti mise után odajött hozzám egy idős néni bottal a kezében, és megkérdezte, hogy másnap is ott leszünk-e, mert most nincs nála pénz, de akkor elhozná a száz forintját.

Egy harmadik eset: egyszer későre nyúlt az esti mise, fél 9-9 körül jöttem el a templomból, kicsit siettem is, mert épp elkezdett esni az eső, de látom, hogy lélekszakadva fut utánam egy lány, és kérdezi: „Ön gyűjtött a pakisztáni gyerekeknek? Ez az én adományom!” Nem kevesebbet, mint 20 000 Ft-ot adott!

^{Az iskolába járó gyerekek közül sokan ilyen összetákolt kunyhókban élnek a családjukkal.}

Hány gyereket támogattok jelenleg az akcióban?

Klára: A pakisztáni tanév áprilisban kezdődik, ezért az előző év márciusában kezdünk gyűjteni a következő tanévre. Az elmúlt évben 99 gyereket tudtunk istápolni, előtte pedig 70-et. A számok ugyan változnak, de mi mindig annak örülünk, ami épp akkor megérkezik a gyermekek részére! Az elmúlt években összességében már több mint 300-szor 75 000 Ft gyűlt össze.

Nagyon szép eredmény ez, de – tekintettel Pakisztán elképesztő lélekszámára – nem érzitek úgy, hogy csepp a tengerben mindaz, amit eddig gyűjtöttetek? Nem keseredtek el, amikor erre gondoltok?

Klára: Egyáltalán nem, mert folyamatosan kapcsolatban vagyunk a szociális központtal és jönnek a visszajelzések a gyerekekről. Legutóbb például arról kaptunk hírt, hogy most először van két fiatal, akik főiskolára mennek. Vannak olyan tanulók is, akiket már öt éve kísérünk.

Nemrég írt egy anyuka, hogy végtelenül hálás, mert másképp nem tudná taníttatni a gyerekét; ezek a visszajelzések nagy reményt adnak nekünk.

Az egyik fiú, akit már évek óta segítünk, kórházban feküdt egy hónapig, és megírták nekünk, hogy azért tudták normális kórházi ellátásban részesíteni, mert az adakozók pénzéből erre is jutott. Az a gimnázium, amely folyamatosan támogatta ezt a fiatalt, külön gyűjtött neki gyógyszerre. A diákok angolul leveleztek vele, imádkoztak is érte, és habár nem tudjuk, milyen vallású, ezt neki meg is írták. A súlyos betegségéből végül felépült, és többek között ezt írta a diákoknak: „Ti adtátok vissza az életet nekem.”

^{Bobby kórházi ellátását is tudták fizetni az adományokból.}

Judit: Az is érdekes ebben a történetben, hogy kialakult egy kölcsönösség közöttünk. Volt olyan gyerek, aki köszönőlevelet írt nekünk angolul. Nem igaz az, hogy mi vagyunk a támogatók, és ők a támogatottak, hanem ahogy Ferenc pápa is mondja, nekünk fontos egy ilyen tapasztalatot megélnünk, mert nem a szegényeknek van szükségük ránk, hanem nekünk van szükségünk a  szegényekre!

Ebben az elmúlt öt évben lelki értelemben mindenképp növekedtem és gazdagodtam, Klárával együtt. Akkor is, amikor visszajelzés érkezett, de akkor is, amikor megtapasztaltuk az adományozók nagylelkűségét. Ez az adás kultúrájának a konkrét megvalósulása.

Klára: És még az is nagyon felbátorít minket, amikor látjuk és tapasztaljuk, hogy Jézus működik, valóságosan és tetten érhetően. Ahogy a Biblia mondja: Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! (Mt 7:7)

Sodró, magával ragadó ereje van annak, amikor az ember megtapasztalja, hogy az evangélium valóságosan működik!

Nemrég például összetalálkoztam egy korábbi tanítványommal és meséltem neki erről az akcióról is. Amikor legközelebb eljött hozzám, egyszerűen elővette a pénztárcáját, odaadott háromszor 5 000 Ft-ot és azt mondta: ezt hoztam Pakisztánnak, ezt a közel-keleti, ezt pedig az itthoni szegényeknek.

^{A tanítás kezdete előtt sorban álló pakisztáni iskolások.}

Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Klára: Legfontosabb tervünk az imádkozás: emlékszem, amikor a kezdet kezdetén Judittal elzarándokoltunk Máriaremetére, és ott az Oltáriszentség előtt olvastuk fel a kis papírra lejegyzetelt imaszándékainkat; ezen szerepelt többek között Pakisztán ügye is. Követjük azt, amit Isten akar, de természetesen állandóan jár az agyam, hogy kinek lehetne szólni, kit kellene megkérdezni, mert hiszen ezt az egészet valahogy konkrétabban kell megvalósítani.

Most még jobban Istenre hagyatkozunk, mert a Covid miatt az iskolák és a plébániák félárbócon vannak, de továbbra sem kételkedünk.

A járvány elmúlt két éve alatt kibővítettük a célt: nem csak beiskolázásra, hanem ellátásra is gyűjtünk. A következő lépésünk, hogy Zoom-on megbeszélést folytatunk a pakisztáni szociális központ vezetőjével és a munkatársaival. Ez már „hagyomány”, harmadszor találkozunk velük így online formában. Ők elmondják, hogyan élnek, dolgoznak, mi pedig a tapasztalatainkat meséljük el. Egymást ajándékozzuk meg Isten működésével bennük, bennünk és a segítőinkben.

És ami még fontos a jövőre nézve: e szép és örömteli feladat végzéséhez társakat keresünk!

Judittal mind a ketten úgy érezzük, hogy mi már kevesek vagyunk hozzá, a feladat nagysága meghaladja erőinket. Szintén nagy segítség lenne, ha mindannyian, akik ezt az interjút elolvassák és egyetértenek céljainkkal, hírt adnának a környezetükben erről az akcióról!

Aki szeretne támogatást adni vagy iskolát, plébániát bekapcsolni az akcióba, hol és hogyan teheti meg ezt?

Klára: Aki szeretne kapcsolatba lépni velünk, vagy adományozna egy tetszőleges összeget, az megtalál minket az alábbi elérhetőségeken. Mindennemű segítséget nagyon köszönünk, legyen az ima vagy anyagi támogatás, szervezés vagy adminisztráció!

Adományokat az alábbi számlaszámra várjuk:

Kedvezményezett: Új Város Alapítvány

Számlaszám: CIB 11103004-18041930-10000001

Közlemény: Pakisztán

Kérdés esetén szívesen állunk rendelkezésre:

Tóth Judit  +36 30 898 09 07

Téglásy Klára  +36 30 556 48 56