Igino Giordani, a képviselő

Igino Giordani – a mozgalomban közismert nevén Foco – rendkívül sokoldalú és nagy formátumú ember volt, akinek jelentősége messze túlmutat a Fokoláre Mozgalomban betöltött szerepén.

Életútja mai szemmel nézve alig hihető: egy Róma melletti kisvárosban nőtt fel, édesapja kőműves, édesanyja a háztartást vezette. Igino, aki a nyári szünetekben már kamasz korától segít apjának az építkezéseken, nem is álmodhatott volna felsőbb tanulmányokról, de a helyben élő jezsuita szerzetesek és egy jótékony adományozó segítségével leérettségizik. Irodalmi és filozófiai tanulmányokat kezd, közben hivatalnoki munkával tartja el magát.

A kőművessegédből az olasz katolikus értelmiség egyik legkiemelkedőbb alakja lesz: a két háború között újságíróként egy keresztény ihletésű politikai csoportosuláshoz csatlakozik, rengeteget ír: érdeklődése az addig kevéssé tanulmányozott egyházatyák felé fordul, a korai kereszténység tapasztalata az akkori egyházi reformtörekvések szószólójává teszik. Számos befolyásos barátra lel a Vatikánban is. Mussolini hatalomra kerülésével azonban beszűkülnek a lehetőségei, mert semmiféle kompromisszumra nem hajlandó. Ezt az időszakot a Vatikáni Könyvtár újraszervezésével és egy könyvtártudományi iskola alapításával tölti, ehhez az Egyesült Államokban végez tanulmányokat.

A II. világháború végével Olaszországnak is – mint egész Európának – teljesen újra kell szerveznie magát. Igino Giordanit a De Gasperi vezette Kereszténydemokrata Párt tagjaként az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, majd az első parlament képviselőjévé választják. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek olyan horderejű kérdésekben kellett döntenie, mint az ország államformája, hiszen Mussolini alatt formálisan még királyság volt Olaszország. Giordani a köztársaság mellett állt ki, bár ebben a kérdésben saját pártja sem volt egységes. Az egyház hivatalosan nem állt egyik oldalra sem, de több konzervatív és befolyásos katolikus tekintély monarchista volt. Giordani így érvelt:

„Azt suttogják, hogy a Katolikus Akció, a Vatikán, a Pápa a királyság választására buzdít… Az Egyház valójában nem pártolja se a köztársaságot, se a királyságot. Az Egyház meghagyja szabadságunkat, hogy akár egyiket, akár a másikat válasszuk: az egyházat a tartalom érdekli, nem a forma. Nem az a fontos neki, hogy monarchia vagy köztársaság lesz Olaszországból, hanem hogy jó monarchia vagy jó köztársaság legyen.

[…]

Ezen a téren naivságból fakad, amikor mindazt az anarchista és antiklerikális tartalmat, amit egykor a köztársaság szó implikált, ma felhánytorgatják… akik ma félnek a köztársaságtól, valójában a káosztól félnek.”¹

Végül népszavazáson dőlt el, hogy Olaszország köztársaság lesz. Ebben az időben a szovjet érdekszférán kívül eső országok közül Olaszországban működött az egyik legjelentősebb és legerősebb kommunista párt. Mi elsősorban a Don Camillo filmek kedélyes világából ismerjük ezt az olasz időszakot, de a valóság nyilvánvalóan sokkal kevésbé vicces. A világháború után nagy szegénység volt, egy elnyomó és kirekesztő ideológiára épülő diktatúra hosszú évei után morálisan is mélypontra került az ország. Sok fegyver forgott közkézen, nem ritkán fordultak elő erőszakos manifesztációk sem.

Ebben az általános hangulatban Giordani mély keresztény indíttatásból minden alkalmat megragadott, hogy a békét, a párbeszédet propagálja, olykor saját politikai pártjának érdekein is felülemelkedve. A megalkuvásra nemcsak a fasiszta diktatúrával nem volt hajlandó, de elveiről saját pártja kedvéért se mondott le. Híres beszédet tartott a béke mellett akkor, amikor arról tárgyaltak, belépjen-e Olaszország az Észak-Atlanti Szövetségbe. Ezt értelemszerűen a szocialista és a kommunista párt ellenezte, mert a Szovjetunió elleni szövetségként értékelte. Giordani a minden emberben élő békevágyra alapozta érvelését, hangsúlyozva politikai ellenfelei vélhető jóindulatát és azonos békevágyát:

„A mi álláspontunk nem kétséges. Van egy rendkívül erős parancsolatunk, mely nem tűr kivételt: Ne ölj! A háború gyilkolás, bármilyen háború.”

S mivel az olasz kommunista párt a béke nevében ellenezte az Észak-Atlanti Szövetséghez való csatlakozást, de a kínai kommunisták polgárháborúját támogatta, Giordani rámutat következetlenségükre:

„A háború háború, akkor is, ha Kínában, Indonéziában vagy Olaszországban, Németországban dúl. Mert ugyanaz a test vérzik ki balgán. Főleg most, hogy lelki és gazdasági egységbe szerveződik az egész világ, és ezért függünk egymástól. Ti [a kommunisták] nagyon fontosnak tartjátok az egységet. Ez a legszebb törekvésetek. Ez a vallás törekvése. Márpedig ha egységben vagyunk, akkor ezen az egységen nem szabad sehol sem olyan törést okozni, mint amilyenre a háború képes.”

„Azt mondtam, hogy a háborús erőszak emberölés. De mi tudjuk, hogy még annál is több: istengyilkosság, hiszen az emberben Isten képmását öljük meg. És öngyilkosság is, mert akármilyen háború által a társadalmi test, az egész emberiség teste gyengül meg.”

Ebben a beszédben is kifejti, hogy hosszú távon a békét csak Európa egységesülése biztosíthatja, amit ő már akkor a teljes Európára gondolva képzelt el:

„Ez a Szövetség most biztosítja a formálódóban lévő Európa alakulását is (…) Mi Európa felé tartunk, most azokkal, akik szeretnének velünk egyesülni, de ha igazán európai szellemiségben gondolkodunk, akkor mindenkire gondolnunk kell Európában, akár Oroszországra is, miért is ne? Vannak, akik ezt kizárják, látszik, hogy nem túl jók földrajzból.”

És hazájának hivatását éppen a két alakulóban lévő blokk közötti párbeszéd biztosításában látta:
„Olaszország ennek a szövetségnek a biztonsági jellegéből kiindulva békítő politikát fog folytatni Kelet felé is, hiszen mi vagyunk éppen félúton. Ez Róma és Itália egyetemes hivatása, amit már más korokban is véghez vitt.”

A közös pontok keresése vezette őt akkor is, amikor politikai vetélytársával, a szocialista Calosso képviselővel együtt elsőként nyújtottak be törvényjavaslatot arra vonatkozóan, hogy a kötelező katonai szolgálat lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadható, illetve nem harcoló szolgálattal kiváltható legyen. Ez azonban olyan ellenállásba ütközött mindkét oldalon, hogy végül meg se tárgyalták plenáris ülésen.

Képviselői karrierje alatt még számos alkalommal szólalt fel a béke érdekében az egyre elmélyülő hidegháborús hangulatban, s mindig a szemben álló táborok logikáján átívelő gondolkodás jellemezte. 1950-ben a koreai háború alatt támogatta, hogy Olaszország vállaljon közvetítő szerepet a két Korea között. Nem tűnt akkor elképzelhetetlennek egy harmadik világháború kitörése sem:

„Az igazság az, hogy egy harmadik háború nekünk, európaiaknak Európa végét jelentené. Ahogy a folyamatos háborúzás az ókori Kelet, Görögország és a Római Birodalom végét jelentette. Mert a háború kimerítette ezeket a nagy országokat. Az első világháborúban a demokrácia győzelmét remélték, a másodikban a nácizmustól való megszabadulást, ma azt hiszik, megszabadulhatnak a kommunizmustól. Valójában a gazdagságtól, a boldogságtól, a jóléttől szabadulunk meg, valójában se a kapitalizmus, se a kommunizmus nem fog győzni. Csak a kannibalizmus.”

„Miért ne próbálhatna meg Olaszország párbeszédet javasolni a két önmagába zárkózott fél között? Megtörni ezt a manicheizmus-szerűséget, amely hiszi, hogy a másik fél átkozott és viszont? Mi úgy hisszük, hogy különböző mértékben, de ott a rossz mindkét oldalon, ahogy jó is van, különböző mértékben, mindkét oldalon.” „Vegyük fel a párbeszéd fonalát, adjunk rá példát mi itt, minden pártból valók, Olaszország határain belül…”

Végül egészen filozofikus szintre emelte a béke iránti elkötelezettségét:

„Újra kell építeni az európai egységet, a világ egységét, különösen a lelki egységet, a lelkek egységét, ami a racionalitáson alapul.

Van egy isteni racionalitás, amit mi katolikusok szeretetnek nevezünk, ami abban áll, hogy a testvérben Isten képmását látjuk, és nem a kizsákmányolandó embert. Fel kell újra élesztenünk ezeket az eszményeket. Ti, kommunisták is feléleszthetitek ezt más alapokról kiindulva, hiszen az, amit ti emberi értéknek neveztek, az ugyanúgy az ember isteni értéke, amit mint értéket tiszteletben kell tartani.”

Megalkuvástól mentes és a pártos logikától idegenkedő magatartása elismeréseket is hozott számára, de végeredményben inkább elszigetelte őt, így nem is választották újra az 1952-es választásokon. Mindazonáltal Giordani személye nem merült teljesen feledésbe. A 2020-ban megjelent új életrajzához, melyet Alberto Lo Presti jegyez, a jelenlegi köztársasági elnök, Sergio Mattarella írt személyes hangú előszót. Számára, ahogy arról egy korábbi alkalommal beszámolt, a katolikus közéletben tevékeny fiatal egyetemistaként példakép volt Giordani, egyben családi barátjuk is. Alakjára egész pályája során inspiráló forrásként tekintett:

„Sokszor gondoltam Giordanira, és másokra is, hosszú képviselői pályafutásom alatt, amikor a politikai életet leginkább veszélyeztető kórsággal szembesültem: azzal, hogy lassan, észrevétlenül az ember elveszti igazságérzetét, és kísértésbe esik, hogy szinte öntudatlanul felcserélje az igazságot a saját pártjának érdekével, sőt akár saját személyes érdekével, politikai karrierjének érdekével. Ez a legalattomosabb, legészrevehetetlenebb veszély, ami mint egy szú, rágja a politikust: hogy fokozatosan szem elől téveszti az igazság paramétereit, és azonosítja azokat saját politikai pártjának érdekeinek paramétereivel.

Giordani egyike azoknak, akik bizonyítják, hogy lehet úgy is intenzív politikai tevékenységet folytatni, hogy megőrizzük integráns személyiségünket, és nem veszítjük el igazságérzetünket.”²

Az Új Város kiadó 2022. május 20-án bemutatja Giordani első magyarra lefordított művét, mely A testvér címet viseli és amelyből megismerhetjük ennek a nagyszerű embernek lelkiségét és gondolatait.

^{1   A cikkben idézett részleteket innen vettük: Francesca Giordani: L’impegno politico di Igino Giordani. Citta Nuova, Roma, 1990. 152-158.o.}

^{2   http://www.iginogiordani.info/it/igino-giordani/dicono-di-lui/654-il-dialogo-primo-passo-verso-la-fraternita-universale.html}