Abúzus az egyházban: önreflexió és megújuló karizma szükséges

Az abúzus bármely formája mindig a bizalommal való visszaéléssel, azzal a lelki befolyással kezdődik, melyet a másikkal szemben gyakorlunk, és többször a felelősök, vezetők részéről történik. Ma az egész Egyházban, de a mozgalmakban és új közösségekben is nehéz időszakot élünk a szexuális visszaélések, hatalmi visszaélések miatt egyaránt. A lelkiségek közül többen kényes időszakot, egyfajta átmeneti időszakot élnek az alapítás időszaka – erős, karizmatikus alapítókkal, alapítónőkkel – és az alapítás utáni időszak között, amikor sok alapító már elhunyt, vagy már átadták a vezetést a következő nemzedéknek. Matteo Visioli atyát kérdezzük a témában, aki 2017 óta a Hittani Kongregáció segédtitkára.

Visioli atya, köszönjük a lehetőséget, hogy feltehetünk Önnek néhány kérdést! Ön szerint mi jelent igazi kihívást az egyházi vezetők és azok számára, akik a lelkiségi mozgalmakban az alapítás időszaka után vették át a vezetést?

Szeretem különválasztani az alapító karizmáját és az alapítás karizmáját. Ez nem csupán szójáték. A karizma ajándék, a Lélek ajándéka, és mindig egy személy kapta meg, de nyilvánvalóan – ahogy az evangélium tanítja – soha nem azért, hogy megtartsa saját magának, hanem mindig azért, hogy másokkal megossza. Az alapítónak kétségtelenül megvan a maga karizmája, de az alapításnak – amely az alapító intuíciójából, próféciájából születik – saját karizmája születik. Úgy vélem, sok visszaélés abból fakad, amikor összekeverik ezt a két karizmát, amelyek nagyon közel állnak egymáshoz, nagyon hasonlóak, mégis nagyon különbözőnek kell tekinteni őket. Ugyanis, ha az alapító befejezi szolgálatát, azzal megszűnik a személyes karizmája. Mi marad utána? Az „alapítás karizmája”, amely rá van bízva mindazokra, akik ehhez a közösséghez, ehhez a mozgalomhoz tartoznak, sőt, szívesen mondom azt, hogy az egész egyházra lesz bízva.

Egy lelkiség karizmája nem csak a követők javadalma, hanem az egész egyházé. Számomra ez az egyik módja annak, hogy elkerüljük a visszaéléseket, az önreferenciát, a szabadság hiányának kockázatát,

melyek nagyon gyakori kockázatok. Nem szabad megijednünk ezektől! Nem csak nálunk, a mi közösségeinkben fordulnak elő. Ezek korunk kísértései.

Ha a közelmúltra tekintünk, árnyakat, hiányosságokat, sőt, olykor bűncselekményeket is felfedezhetünk, melyek mélységekre mutattak rá, sőt, egész életeket tettek tönkre. De az Egyháznak, amelyet Jézus szabadító, üdvösségre vezető üzenetével alapított, a fény és a remény üzenetét kell közvetítenie – mindazok ellenére, akik elárulják. A mozgalmak és új közösségek is kaptak egy ajándékot, egy karizmát. Hogyan maradhatunk hűségesek ahhoz, amit Jézus ránk bízott? Hiszen tudatában vagyunk, hogy törékeny cserépedények vagyunk…

… de ugyanakkor értékes kincset hordozunk! Köszönöm a kérdést. Gyakran eszembe jut egy nagy bölcs egyik mondása: „a gonosz akár le is téphet minden virágot az Egyház kertjéből, de soha nem állíthatja meg a tavaszt”. Ezek a szavak bizalommal töltenek el, nagy bátorítást adnak, hogy kimondjam, igaz: ma drámai, talán hihetetlennek tűnő, botrányos helyzeteknek vagyunk tanúi. Ez pedig ahhoz a kísértéshez vezethet, hogy azt mondjuk: régen jobb volt. Jobb volt akkor, amikor nem történtek ilyen dolgok. De ez téves következtetés. Melyik az Egyház történetének legszebb időszaka, amelyben élni szeretnék? Arra jutottam, hogy az a legszebb időszak, amit most élünk, mert az Úr ebben az időszakban kérte tőlünk, hogy a tanítványai legyünk, és tanúságtevőiként éljünk! Korábban ezek a botrányok mind jelen voltak, csak nem tudtunk róluk.

De talán most, hogy világosabban és reálisabban látjuk a történteket, nevén nevezhetjük a gonoszt, felvállalhatjuk a jelen nehézségeit – elkerülve a hárítás kísértését, hogy spirituális zugokba meneküljünk. Szeretném, ha ez mindenki számára világos lenne! Ha realizmussal tekintünk a gonoszra, ha nevén nevezzük, ha pontosan meg tudjuk határozni, azzal előre lépünk, és nem hátra. Botrány ugyan, de olyan botrány, amely előkészíti a rossz legyőzését és a gyógyulást.

Ha az egyház karizmáira, szerzetesrendjeire gondolunk, tudjuk, hogy sokan nehéz időszakokat, próbatételeket is átéltek, akár olyan periódusokat, amikor napvilágra kerültek emberi bűnök, hiányosságok is. Ha összehasonlítjuk a régi és az új karizmákat, mit kellene tanulnunk?

Szerintem az a jó iskola, amelyik képes arra – és a pápa februárban épp a Fokoláre Mozgalmat emlékeztette erre –, hogy a karizmát ne múzeumi tárgynak, hanem élő valóságnak tekintse.

Ma az a nagy kihívás, hogy úgy tegyük élővé és úgy bontakoztassuk ki a karizmát, hogy közben ne az legyen az érzésünk, hogy elárultuk.

Mert lényegében, miközben igyekszünk megélni, mindig előjön bennünk, vagy akár rajtunk kívül is valami, ami azt mondja: „áruló vagy, mert aki megalapította, annak ez és ez volt a szándéka, ez és ez ösztönözte őt, ez és ez volt az ideálja, te pedig ma más utakat választasz”. Ezért azt gondolom, hogy azok a mozgalmak, azok a korábbi szerzetesrendek, amelyek korunknak megfelelően tudták aktualizálni a karizmájukat – vagyis a jelenhez, a világ akkori kihívásaihoz tudták igazítani –, ösztönzőleg hatnak ránk, hogy mi is aktualizálhassuk a karizmáinkat. De sohasem egyedül. Soha. Ebben áll a mozgalom létének ereje. A mozgalom létének, az Egyház létének ereje, hogy soha nem egyedül! A karizma aktualizálása annak fejlődése, növekedése során soha nem egyetlen személy intuíciója által történik. Az alapítás persze az intuíciónak köszönhetően történik. Azonban a kibontakoztatás, a növekedés mindig egy közös együttműködésből fakad. Akár azzal együtt is, amikor el kell fogadnunk, hogy valaki esetleg azt mondja: „elárultad, cserben hagytad az eredeti karizmát”. Ahhoz, hogy ezt felülvizsgáljuk, ösztönzésül szolgálhat, ha folyamatos lelkiismeret-vizsgálatot tartunk.