Találkozások Istennel

Amikor Isten megtapasztalásáról beszélünk, ez egyesek szemében a világból való menekülést jelent. Isten egyedüli, elszigetelt, emberektől és problémáiktól elzárt szemléletét. Világos, hogy Istennek nem ilyen megtapasztalásáról van szó, mert az ilyen különválasztás éppenséggel tagadása lenne a hiteles tapasztalatnak. Nyitottság Isten iránt ugyanúgy nyitottság a világ és az emberek iránt is. Hiszen mindezt Isten teremtette, szerette, megszentelte. Behatolni Isten szeretetébe azt jelenti: olyan Isten titkába hatolni, aki határtalanul szerette az embereket, odáig, hogy Fiát adta nekik, és aki a mások iránti szeretetet állította a keresztény hit központjába.

Ezt leszögezve térjünk vissza Istennek ahhoz a hiteles megtapasztalásához, amit természetesnek kell tartanunk minden keresztény életében.

Rendes és rendkívüli megtapasztalás

Kísértésünk támadhatna, hogy kétfajta tapasztalatról beszéljünk: rendkívüliről és rendesről. Ez a megkülönböztetés a mi mértékünk szerint való, annak megfelelően, hogy az Istennel való találkozás soron kívülinek, váratlannak, egyetlennek, a dolgok rendes menetén túl esőnek tűnik-e előttünk, vagy nem.

De Isten mértéke szerint nincs ilyen megkülönböztetés. Istennél nincs határvonal rendes és rendkívüli között. Derűsen átlép a mi határvonalainkon, konvencionális térképünk ákombákomán. Istenben a valószínűtlen is valóság.

Isten nem átlag szeretettel szeret minket, hogy azután időről időre kivételt tegyen a rendkívüli, mértéktelen szeretetnek egy-egy megnyilvánulásával.

Nem: lényegéhez tartozik a rendkívüli szeretet. A mi Istenünk csodálatos Isten, tékozló bőkezűséggel szereti az embereket. Szeretetének legdöbbenetesebb tényei: a megtestesülés, a kereszt, az Oltáriszentség, a valószínűség minden határát meghaladják. Az Írás csendesen odamondja nekünk: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta” (Jn 3,16). Ez a hallatlan gesztus túláradó szeretetének forrásából fakad. A földről nézve az ilyen szeretet elállítja lélegzetünket. Túl van legmerészebb elképzelésünkön, és kényszerít megérteni, hogy Isten szeretete a csodát is magában foglalja.

Jézus azt mondotta tanítványainak: „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, mint amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tesz” (Jn 14,12).

Nem is meglepő ez az ígéret. Hiszen Istennek a természetfölötti természetes. Ő természeténél fogva csodás. Legmélyebb hitvallásunk ezekbe a szavakba foglalható: „Mi hittünk a Szeretetnek” (1Jn 4,16). És azóta merünk hinni az imádság hatékonyságában is, Jézus példájára, aki, mielőtt még kérésre nyitotta volna száját, ezt mondta Atyjának: „Tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz” (Jn 11,42). Ez a „mindenkor” hitünk szerves kiegészítő része, még akkor is, ha értelmünk éjszakában időzik.

Meg kell tanulnunk fölfedezni Isten rendkívüli szeretetét a látszólag legközönségesebb, legesetlegesebb történésben is, mert abban is ott rejlik. „Ha hiszel – mondta Jézus –, meglátod Isten dicsőségét” (Jn 11,40).

Vannak órák, amikor Isten megtapasztalása úgy hasítja meg a hit sötétségét, mint a fekete éjszakát a villám fénye.

Ezek az istenélmények néha kifejezhetetlenek vagy közölhetetlenek, de azért nem kevésbé valóságosak és életalakítók. „Isten – mondja Bergson – csak azért teremtette és csak azért forgatja fel a világot, hogy szenteket alkosson.” És ez a cselekvése állandó az Egyház történelme során, akár nyilvánvaló, akár egyszerűen a lelkek bensejében megy végbe.

Felforgatja Mária életét az angyali üdvözlettel, amikor hirtelen megérti, hogy áldott és választott az asszonyok között.

Húsvét reggelén egy kertész külseje alá rejtőzik, hogy nevén szólítsa Magdalai Máriát.

Felgyújtja tüzével a csüggedt emmauszi tanítványokat.

Mennykőcsapásként sújt le és elvakítja Pált a damaszkuszi úton.

Szent Ágostonnak odamormolja: „vedd és olvasd”, és ezzel véglegessé teszi megtérését.

Megvilágítja az Írás egy versét, mint mikor a napfénytől egyszerre lángolni kezd egy sötét templomi üvegablak, és rákényszeríti Assisi Ferencet, hogy szó szerint vegye a kijelentést: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, add a szegényeknek … kövess engem” (Mt 19,21).

Ezer alakot, ezer változatot ölt mindegyikünknek.

Ott rejtőzik abban a fokozatos vagy hirtelen megvilágosodásban, amely feltárja az embernek jövendő hivatását, a neki szánt küldetés pontos körvonalait.

Ott rejtőzik váratlan találkozásunkban egy barátunkkal, aki egy útkereszteződésnél kimondja nekünk a döntő szót, mint Ananiás Pálnak. Semmi sem sejtette előre ezt a találkozást. Azt bizonyítja, amit egy lelki szerző olyan merészen ír: „Ha egy embernek szüksége van egy másikra, hogy megmondja neki, amire rászorul, Isten el fogja hozni ezt az embert a világ végéről is.”

Ez dolgozik tervein az alatt a takaró alatt, amit mi „a körülmények összeesésének” nevezünk, de ami semmi más, mint maga a munkálkodó Isten. Ő irányítja a másodlagos okok, az egybeesések és véletlenek játékát. Mindez egy kifinomult, találékony, csodálatosan kitartó szeretet eszköze.

Isten minden kalandregénynél izgalmasabb műveket ír azokkal az emberéletekkel, akik „játékszerévé válnak”, akik készséggel adják át magukat váratlan tetteinek, élesen figyelnek, hogy meghallják a kegyelem suttogását, a Lélek hívogatásait.

Ez a minden kereszténynek rendelkezésére álló istenélmény földi életünkben nem fojtja el a szenvedés maró kínját és a gonosz hatalmát. A világ Rembrandt-stílusú festmény, az árnyék és fény játékával.

Isten nem Mindenható gyanánt közeledik felénk, aki összemorzsolja az ember szabadságát, hanem végtelenül sebezhető szeretetként, ami szabad feleletre vár.

Claudel mondja: „Jézus nem azért jött, hogy megmagyarázza a szenvedést, sem azért, hogy megsemmisítse, hanem azért, hogy megtöltse jelenlétével.” Mély kijelentés. Nem magyarázza ugyan meg a gonosz és a rossz titkát, de megvilágítja a Golgota fényével. Isten ott mutatja meg nekünk, hogy „a mi oldalunkon van” a fájdalommal és a bűnnel szemben, és magára veszi azt, hogy a megváltás anyagává tegye.

A szenvedés mélyén rejtőző Isten fölfedezése néha csodálatosan átélt tapasztalat betegeknél, akik elmondhatatlan kínok között is sugárzóan tudnak ránk mosolyogni és megindítanak derűjükkel. Isten különleges módon ott van, azonosul a szenvedéssel. „Ogni dolore è Lui”, „minden fájdalom Ő”, mondta remekül Chiara Lubich.

Személyes közeledés

Bevallom, hogy részemről az évek folyamán egyre inkább érzem Istennek ezt a tevékeny jelenlétét, mindazzal a ragyogással együtt, amit Isten oldaláról magával hoz, és mindazzal a megaláztatással, amit számomra jelent. Mindenestül beburkoló, tökéletes, állandó cselekvésének fölfedezése a hála benső énekét kelti bennem, olyanforma refrénnel, mint az egyik nagy karácsony előtti antifóna: „Ó Bölcsesség, ki végtől végig érsz, s mindent elrendezel, erősen, mégis édesen …”

Ez a hálaadás szívesen ölti egy kis személyes litánia alakját: elősorolom ezt meg ezt a

nevet, eseményt, dátumot, körülmények találkozását. Megköszönöm Istennek a tanácsot, amelyet egy kényes és döntő pillanatban kaptam, a könyvet, amelyet véletlenül olvastam és üzenetet adott át, egy telefonhívást, levelet, szenvedést, bátorítást. És miközben mindezen lélekben újra áthaladok, köszönetet mondok Istennek az öröm és béke élményéért, amit senki el nem vehet tőlem, mert ember nem férkőzhet hozzá.

Olyasmi ez, mint amikor valaki az olvasóját morzsolgatja, tővel-heggyel összehordva az örvendetes, fájdalmas meg dicsőséges titkokat. Minden olvasószem Istennek egy-egy figyelmességét eleveníti fel, egy jelet, egy találkozást. Befejezésül elmondom: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak, a Szentléleknek”, hálát adva Isten szeretetéért, amely mindig ott leselkedik életutamon, minden kanyarulatánál.

A lesben álló vadásznak ez a képe arra késztet, hogy fölidézzem a legszebb verset, amit ismerek, Francis Thompson The Hound of Heaven-jét. Mindenki saját színeivel festheti ki a maga története szerint, de Isten, aki könyörtelen szeretetében lesben áll, hogy „Égi Véreb” gyanánt üldözzön bennünket, mindannyiunk számára ugyanaz. Figyelme teljességében fordul mindenki felé, a végtelennel szorozva, és ez minden emberi lét tengelye. Minden keresztény egyéni ügye, hogy megvizsgálja életét a hit világánál, mert az adja meg neki a kulcsát, és odabízza magát Istenre: kerítse hatalmába mindig jobban.

Az is feladata, hogy hirdesse a világnak fölfedezése titkát, és kikiáltsa neki örömét.

A jelenlevő, meghitt, közeli Istennek ez a látomása mind élesebb és finomabb lesz abban a mértékben, ahogyan megtanuljuk fölismerni az ő sokféle jelét.

Mert ő, akár egy barát, figyelmeztet kezével vagy tekintetével, figyelmes jelenlétével és közösségével. Isten mindenkihez a saját nyelvén beszél, csendesen, de kivehetően. Meg kell tanulnunk olvasni Isten ábécéjét, kibetűzni, fölismerni és megérteni.

Néha rosszul fejtjük meg ezt az üzenetet. Talán abba a hiedelembe esünk, hogy az elénk jövő és jelt adó Isten kísértet. Ilyenkor az Úrnak azt kell mondania nekünk, mint apostolainak: „Én vagyok. Ne féljetek” (Jn 6,20).

A tiszta hitben való közeledésünket Isten felé ahhoz az utazóhoz hasonlítanám, aki téli éjszakán egy útkanyarulatnál magában álló, fényben úszó kis házat pillant meg. A küszöbre érve, az üvegajtón át égő, pattogó, szikrázó fahasábokat pillant meg. Sejti ebből a tűzhely átható melegét, de mindaddig nem érzi, míg odakint marad a hidegben és szélben, puszta megfigyelőként. Ez a keresztény ember képe, amint a hit sötétjében tudomásul veszi Isten világosságát és melegét. Elmondhatja a zsoltárossal: „Az éjszaka az én világosságom és örömöm” (Zsolt 139,11). De bár elcsípi a fénylő sugarakat, megsejti az édes meleget, mindez nem hatol be csontja velejéig.

Kell hát, hogy belépjen a ház belsejébe.

Nem mintha méltó lenne, hanem mert Isten állandóan hívja, és ég a vágytól, hogy közölje magát vele.

Ennek érdekében zörgetnie kell. Ez az ő együttműködése. Jézus azt mondta nekünk, hogy zörgessünk, de nem mondta, hányszor.

Mindig újra kell kezdenie. De mindenekfölött arra van szükség, hogy mindenki tudja: várják a tűznél, ő ennek a háznak a fia, és nem szerezhet nagyobb örömet Istennek, mint ha elfogadja meghívását.

Ha alázatosság ürügyén a küszöbön maradnánk, félreismernénk Isten szívét. Ő mindegyikünket arra hív, hogy már idelenn megtapasztaljuk bizalmas bensőségét. Hiszen éppen erre a találkozásra teremtett.

És ha egyszer az utas beljebb került, minden megváltozik. A tűzhely izzó, fényes lángja elébe lobban; a meleg beburkolja, belé árad; arca megvilágosodik fényétől; feléje nyújtja két kezét, görcsbe merevedett tagjai feloldódnak. Valami ozmózis jön létre, a láng sugárzása lénye mélyébe hatol. Képe ez az istenélménynek, amit megtapasztal az ember, ha hagyja, hogy Isten elárassza, és lénye tudatos és tudattalan részét egyaránt odatárja e jelenlét sugárzásának. Új élet támad benne; Szent Pál kiáltása valósul meg újra: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20).

Az ember nincs többé egyedül, érzi, hogy a Lélek vezeti; egész élete vele kapcsolatban játszódik le. Az önmagából való kivetkőzés megfelelője a megragadottság Isten által, az ürességet betölti a teljesség.

Maga Isten, mint befogadó otthon, világosság, melegség alakítja át életét, és közli vele

sugárzását. Ha az ember engedi, hogy Isten megragadja, akkor emberi élete tűzzé válik, akár a lassan-lassan izzani kezdő fahasáb: a Lélek tüze táplálja. Nem erről a tűzről beszélt-e Jézus: „Tüzet jöttem hozni a földre” (Lk 12,49)?

Ilyen a Szentlélek megtapasztalása. Egyedül ő tudja igazán megújítani a föld színét.