Karácsony eredeti értelmét kutatva – Beszélgetés Piero Coda teológussal

Karácsonykor költünk a legtöbbet, az ünnep mára a dúsan rakott asztalról és a rengeteg ajándékról szól – a világnak. Hogyan viszonyuljunk ehhez keresztényként és hogyan éljük meg az ünnep valódi mélységét? A Cittá Nuova szerzője 22 éve kérdezte erről Piero Coda olasz papot, teológust, híres szentháromságtan-kutatót, akit idén Ferenc pápa kinevezett a Nemzetközi Teológiai Bizottság élére. Ritkán közölhető változtatás nélkül ilyen régi írás, de a professzor szavai meglepően aktuálisak ma is.

karacsony-eredeti-ertelmet-kutatva-beszelgetes-piero-coda-teologussal

Vásárlási láz, az eladósodás magasiskolája, vagy ha úgy tetszik: nemes vágyakozás szép érzések után. Mindössze ennyi lenne karácsony öröksége?


Egyetértek. A húsvétot bárkivel eltöltheted. De mi a helyzet a karácsonnyal? Egy régi közmondás azt tanácsolja, hogy tieid körében ünnepeld meg. Vajon ez ma is érvényes? – vetődik fel benned. Meg aztán mit jelent az, hogy „tieid”? Egyszerűen azokat értjük alatta, akikkel (ha egyáltalán lehetőségeink megengedik) együtt ülünk a pompásan megterített asztal mellé, hogy belevessük magunkat az ínycsiklandó ételek és italkülönlegességek ízének élvezetébe? Talán valami többről van szó.

December 25-e ünnepe mégis lassacskán egyenértékű lett az evés-ivással és az anyagi csőddel (lévén, hogy nehéz időket élünk). A Télapó kifosztotta a Gyermek Jézust, s a díszes karácsonyfa árnyékában sivár lett a betlehem. Egyszóval, mintha egy óriási félreértés lenne a karácsony, amit – sokak véleménye szerint – úgy lehetne kiküszöbölni, ha más időpontban emlékeznénk meg az „Úr születésének ünnepéről”, amint azt egyes keresztény naptárakban olvashatjuk.

 

 

 

 

 

Professzor úr nem tartja kissé furcsának ezt a javaslatot?

 

Megértem, hogy az emberek szeretnének ismét rátalálni a karácsony eredeti, igazi értelmére. De, őszintén szólva nem tűnik kivitelezhetőnek ez az ötlet. Úgy gondolom, hogy inkább a köztudatban itt is, ott is felbukkanó pozitív elemekre és arra az érzékenységre kell építenünk, mely az ünnep közeledtén felébred az emberekben. Természetesen új tartalomra van szükség s mindenekelőtt kézzelfogható jelekre, melyek által ismét feltárul a karácsony mélysége.

 

A karácsony tehát felébreszt az emberekben egyfajta érzékenységet?

Sok éves papságom alatt megfigyeltem, hogy az emberek a karácsonyi időszakban valami egészen új mélységet fedeznek fel magukban, s keresik a forrást, melyből meríthetnének.

Aztán esetleg hamar kialszik ez az igény. Másként lenne, ha látnának bizonyos jeleket, olyan helyet, ahol megélik a karácsony lényegét… Alkalmat kell adni arra, hogy megtapasztalhassák az ünnep hitelességét. Nem időpont-változtatásra van tehát szükség.

 

Milyen jelekre, milyen körülményekre gondol?

 

Karácsonykor sokan elmennek szentmisére. Ahol van egy élő közösség; ahol nem csupán a szép érzések és a jó elhatározások fontosak, hanem valamiképpen megfogható Jézus örömteli, valóságos jelenléte a hívek között, melyről egész évben tanúságot tesznek, ott felébred a hit, és felszínre kerül a karácsony eredeti értelme. Elmondhatom, hogy miközben az éjféli misét mondtam, láttam plébániai közösségem tagjainak mély megrendültségét. Nem a liturgia, nem az énekek fogták meg őket, hanem az élő Jézussal való találkozás.

 

 

A karácsony előtti rohanás, vásárlási láz Ön szerint egyfajta csömört idéz elő az emberekben, mely mélyebb értékek kutatására ösztönzi őket?

 

Igen, így van. Bár az is igaz, hogy az ajándékozással az ember éreztetni akarja a számára kedves személyekkel, hogy szorosabb kapcsolatba szeretne kerülni velük. Vitathatatlan azonban, hogy gyakran az ajándékozásban is a fogyasztói szemlélet érvényesül, és sokan csupán kötelező gesztusnak tartják.

 

Ha nem esünk a fogyasztói szemlélet csapdájába, akkor a karácsonyt pozitív tradíciónak tekinthetjük, melyhez nemes érzések kötődnek. Mindez vigasztaló és biztató. De vajon nem az húzódik meg ennek a felfogásnak a hátterében, hogy félünk szembenézni a misztériummal?

 

Megvan az a veszély, hogy pusztán emberi, filantropikus dimenzióban képzeljük el a karácsonyt. Vigyáznunk kell azonban, hogy ne akarjuk túl drasztikusan háttérbe szorítani ezt az oldalt. Jóléti társadalmaink többségében ugyanis rengeteg pozitív kezdeményezést találunk, melyek karácsonykor új lendületet vesznek, de valójában állandó jelenségek. Gondolok itt például az önkéntes mozgalmakra és sokak rejtett, mások szolgálatában végzett türelmes, kitartó munkájára. A karácsony mélyebb értelme természetesen az, hogy hitben és kölcsönös szeretetben újra átéljük Isten Fia megtestesülésének teljesen ingyenes, nem remélt és mindig új ajándékát.

 

Piero Coda professzor (fotó: Giuseppe Distefano)

 

Ha belegondolunk, valóban zavarba ejtő titokról van szó…

 

Előfordulhat, hogy az ember tényleg fél szembenézni vele. S az is igaz, hogy mi, keresztények talán nem éljük át a karácsonyi esemény igazi mélységét; nem az a legfőbb törekvésünk, hogy megmutassuk: Jézus folyamatosan,szüntelenül megszületik övéi között. A keresztény közösség lényege ugyanis ez: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”. Engedjünk hát nagyobb teret, teremtsünk otthont az övéi között jelen levő Jézusnak.

 

Állandó rohanásban, munkában telnek napjaink. Milyen üzenetet közvetít nekünk Isten, aki eljött közénk, magára véve emberségünk minden korlátját?

 

A mai ember szomjazza az istenit, és keresi a vallásosság új megnyilvánulási formáit. Olyannyira, hogy a féktelen szekularizáció időszakából átléptünk egy olyan szakaszba, melyben az emberek kétségbeesetten kutatnak a szent dolgok után – állapítják meg a vallás-szociológusok. Óriási az űr, amit szeretnének betölteni, de egyedül nem boldogulnak. A Szeretet-Isten elküldi közénk Fiát: ez az, ami teljessé teszi életünket. De vigyázat: nem pusztán érzelmi síkon; nemcsak abban az értelemben, hogy választ ad benső keresésünkre. Egy új életformával ajándékoz meg, melyben jelen van Jézus, aki nemcsak életünk vallásos dimenzióját hatja át szeretetével és fényével, hanem minden más tevékenységünket is.

A karácsony arra hív, hogy megtestesítsük hitünket, mely egész létünk foglalata. Erre a jelre van szükség.

 

Jézus, az Emberfia testet öltött, s feltámadásával halhatatlanná tette a mi testünket is. Tehát nagyon értékesnek tartja. Hogyan lehetséges, hogy az egyház felfogásában mégis negatív árnyalatot kap a testiség kérdése?

 

A Biblia szerint mindent Isten teremtett, ezért minden jó. Isten Fiának megtestesülése és feltámadása – mely biztosítéka a mi testben való feltámadásunknak is – szintén a testiség végtelen értékét húzza alá. Ez a tény azonban – szerintem két ok miatt – kissé elhomályosodott. Egyrészt azért, mert a kereszténység kemény harcot folytatott a görög kultúra egyik irányzatával, mely éles ellentétbe állította az anyagot a lélekkel. A másik ok pedig az, hogy a kereszténység kétezer éves tapasztalatában eddig nem domborodott ki eléggé a találkozás, a párbeszéd, a személyek közötti kapcsolatok értékének rendkívüli újdonsága és szépsége. Vagyis az a tény, hogy hitünk akkor dinamikus és hiteles, ha Istenben közösségre lépünk a másikkal. Ha a kereszténységet individuális síkon éljük, akkor logikus, hogy elsősorban a lelki oldal kerül előtérbe; következésképpen menekülünk a világ és az emberek elől.

 

Szó sincs menekülésről…

A szeretet és a kapcsolatok dimenzióját élve – az emberi gyengeségből fakadó összes veszély ellenére – felfedezzük a testiség legmélyebb értelmét: nem más, mint önmagunk ajándékozásának kifejeződése.

Ma az emberek nagyobb figyelmet szentelnek a testápolásra, testépítésre. Mi ennek a magyarázata?

 

A modern kultúra – sokszor anélkül, hogy tudná – bibliai gyökerekhez tér vissza, amikor a személyiséget a maga teljességében szemléli. Manapság azonban egyre inkább eltolódik a hangsúly a testiség, az anyagi jólét, a külsőségek, a látszat abszolutizálásának irányába. Így a másik végletbe esik, és elhanyagolja a benső életet.

 

A karácsony felébreszti bennünk a jövőbe, az emberiség jobb jövőjébe vetett hitet. Ön szerint ez nem hiú ábránd csupán?

 

Egyáltalán nem. A keresztény hit legigazibb valósága a jövő: a várakozás arra, hogy Isten hozzánk költözzön. A jelenben ugyanakkor az a feladatunk, hogy szolgáljuk a többieket. Éppen a szeretetre való nyitottságunk által sejtjük meg azt az ajándékot, amit a jövő tartogat számunkra. Nem gyerekes, erőltetett nyitottság ez, hanem egyfajta magatartási mód, mely segít megérteni Isten tervét az emberiségről, a történelemről; de segít abban is, hogy hétköznapi életünk apró eseményeiben egy-egy útmutatást lássunk, és felfedezzük bennük a jövő csíráit.

 

 

Igen, de a jobb jövőbe vetett hitet – rögtön karácsony után – el kell kezdenünk konkrét tettekre váltani. Különben álom marad. Azt jelenti, hogy mindent Istentől és a többiektől várunk anélkül, hogy mi is hozzátennénk a magunk pótolhatatlan részét egy igazságosabb, békésebb, egységesebb világ építéséhez.

 

Természetesen így van. Hiszen a karácsony értelme pontosan ez: testvéri közösséget teremteni, azaz hiteles és mély kapcsolatokra törekedni az egyházi és társadalmi élet minden területén. Ha ilyen közösséget építünk, a jövőt építjük.

 

Hogyan várja Ön a hamarosan beköszöntő karácsonyt?

 

Lelkem mélyén nagyon közel érzem magamhoz Máriát. Ő az, aki nekünk ajándékozza Jézust. Tehát ha mi is Jézust akarjuk adni a világnak, újra kell élnünk Máriát. Számomra ez az ünnep az egyháznak azt az arculatát helyezi előtérbe, melyet II. János Pál – von Balthasarra, a híres teológusra hivatkozva – máriás arculatnak nevez. Arról az egyházról van szó, mely éli Mária „igenjét”; mely a kölcsönös és mindenkire irányuló szeretetet helyezi a középpontba, hogy folyamatosan „megszülje” Jézust.

 

 

Professzor úr hogyan fogja tölteni az idei karácsonyt?

 

Az éjféli misét plébániai közösségem körében mutatom majd be. Ez mindig nagy öröm; egyrészt lezárása az év folyamán együtt megtett útnak, másrészt újrakezdés. Karácsony napján pedig együtt ünnepelek papi közösségem tagjaival. Ebédre – s ez immár hagyomány lett az utóbbi években – mindig meghívunk valakit, akinek szüksége van a család melegére és az ünnep örömére. Most egy egyedülálló édesanyát várunk a kislányával.

***

 

Piero Coda (1955) olasz katolikus pap, teológus és egyetemi tanár. Filozófia szakon végzett a Torinói Egyetemen, majd a Pápai Lateráni Egyetemen teológiából doktorált, ahol 1985 és 2008 között tanított is. A Fokoláre Mozgalom elkötelezett tagja, teológusként a Chiara Lubich által alapított “Abba Iskola” Interdiszciplináris Tanulmányi Központ tagja (1989-2015) a loppiánói Sophia Egyetem dékánja (2008-2020). 2021 szeptemberétől Ferenc pápa a Nemzetközi Teológiai Bizottság főtitkárává nevezte ki.

Legtöbbet a szentháromságos antropológia és a krisztológia témájában publikált. Elkötelezett az ökumenizmus és nagy vallások közti párbeszéd terén, tagja a Keresztények Egységéért Pápai Tanácsnak és a katolikus és ortodox egyház teológiai párbeszédéért dolgozó nemzetközi vegyes bizottságnak.

  • megosztas-feliratkozas-tamogatas
  • Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!

Fotó: Pixabay (illusztráló képek)

Forrás: Città Nuova 1999/12, magyarul először az Új Város 1999/12. számában jelent meg.

Fordította: Tóth Pál

Legújabb könyveink: