Figyeljünk a remény jeleire! – Alois testvér, Taizé priorjának üzenete a 2021-es évre

Az emberiség olyan nők és férfiak sokasága miatt halad előre, akik még ezekben a zűrzavaros és bizonytalan időkben is odaadják önmagukat, nem számolva, mibe kerül.
Az elmúlt hónapokban számos fiatal osztotta meg velünk a jövővel kapcsolatos aggodalmait: Milyen remény vezethet minket és melyek a megbízható támaszok, amikor minden olyan bizonytalan? Még mélyebben: Milyen célért érdemes élnünk? Más hangok pedig ezeket mondják: álljunk ellen a kiábrándulásnak, figyeljünk a remény jeleire!

Figyeljünk a remény jeleire!

A világjárvány által meghatározott jelenlegi helyzetben a világ számos részén a szegénység terjedését látjuk. A bátor politikai döntések szükségesek, de a szolidaritás és a társadalmi szintű barátság, amelyekre mindannyian vállalkozhatunk, ugyanilyen fontosak. Sokan készen állnak mások szolgálatára. Nagylelkűségük arra emlékeztet minket, hogy a kölcsönös segítségnyújtás utat nyit a jövőbe.

Milyen sok fiatal fekteti energiáit közös otthonunk, a bolygónk megmentésébe! Számtalan kezdeményezést látunk, amelyek, ha nem is adnak meg minden választ a klímavészhelyzetre, lehetővé teszik, hogy életmódunkkal jobban tiszteljük környezetünket. A hívők számára a föld Isten adománya, amit azért bízott ránk, hogy gondját viseljük.

Az emberek egyre jobban tudatában vannak az – olykor a múltból ránk maradt – igazságtalan rendszereknek. A hatalom pedig sajnos nem mindig a közjót szolgálja. Ezen visszaéléseket látva, a frusztráció és a harag érthető reakciók. Kinek lesz meg a bátorsága, hogy a társadalmunkban jelenlévő megosztottságon túllépve az igazság és a béke munkálója legyen?

Éljük a testvériséget!

Igen, a jelenlegi időszak nehéz helyzeteiben is sokszor észrevehetjük a reménység okait, de olyan pillanatok is lehetnek, amikor ok nélkül, mindennek ellenére tudunk csak remélni. Ehhez szükségünk van más keresztény felekezetek tagjaira, más vallások követőire, agnosztikusokra, ateistákra, azokra, akik, bár máshogy élnek, mint mi, szintén elkötelezettek a testvériség és a szolidaritás mellett.

Az öröm megújul, amikor megéljük a testvériséget és amikor közel kerülünk a leginkább kiszolgáltatottakhoz: a fedélnélküliekhez, az idős, beteg vagy elszigeteltségben élő emberekhez, nehézségben lévő gyerekekhez, fogyatékkal élő személyekhez, menekültekhez… A körülmények mindannyiunkat sebezhetővé tehetnek: a mostani világjárvány szembesít minket emberiségünk törékenységével.

Soha nem volt még ennyire szükségünk egymásra. Ferenc pápa a Fratelli tutti című enciklikájában emlékeztet bennünket, hogy „senki sem üdvözül egyedül”. Majd hozzáteszi, hogy „saját teljes identitásunkat sem találhatjuk meg anélkül, hogy nyitottak lennénk az egyetemesre; anélkül, hogy megérintene minket, ami máshol történik; anélkül, hogy hagynánk, hogy más kultúrák gazdagítsanak minket; anélkül, hogy szolidaritásra és együttérzésre indítana minket mások tragédiája”. (§32 and §146)

Az emberek és a népek közti kapcsolatokban egyaránt tegyünk meg mindent, hogy eljussunk a versengéstől az együttműködésig. Támogassunk azokat a szervezeteket, amelyek helyi, nemzeti és nemzetközi szinten előmozdítják az együttműködést és a szolidaritást.

Hit – egy jelenlétbe vetett bizalom

Taizében azt tapasztaljuk, hogy a fiatalok – az irány tartása végett – új módokon teszik föl maguknak az Istenbe vetett hitre vonatkozó kérdéseiket. Mit jelent az Istenben való hit? Ha Isten létezik, tevékenykedik a történelemben és a mi életünkben?

Szembesülve ezzel a kérdéssel fontos elkerülnünk, hogy Istent saját fogalmainkra redukáljuk. Ő végtelenül meghalad minden elképzelhetőt. Mindannyian a szeretetre és az igazságra szomjas keresők vagyunk. Bárhol is járjunk belső zarándokutunkon, olykor csak tapogatózva haladunk előre. A bizalom zarándokaiként közösen is járhatunk utunkon és osztozhatunk keresésünkben: kérdéseinkben éppúgy, mint meggyőződéseinkben.

„A hit Istenbe vetett egészen egyszerű bizalom, életünk során szakadatlanul megújuló lendület (…) még olyankor is, ha mindannyiunkban lehetnek kételyek” – mondta Roger testvér.

A hit mindenekelőtt nem abba a jelenlétbe vetett bizalmat jelenti-e, ami egyszerre van jelen legmélyebb bensőnkben, és az egész világmindenségben fölfoghatatlan, de mégis igen valós módon? Egy olyan jelenlét, ami nem erőlteti rá magát senkire, de amit újból befogadhatunk, csöndben, mint egy lélegzetet. Ez a jó szándékú jelenlét mindig velünk van, kételyeink ellenére is, sőt akkor is, amikor az a benyomásunk, hogy csak nagyon kicsit értjük kicsoda is az Isten.

Meglátni az új távlatot

Egy jó szándékú jelenlét – Hogyan világítja meg az Evangélium ezt a titkot?

Jézus egészen a végsőkig ebből a jó szándékú jelenlétből élt, és folyamatosan figyelt rá. Belső fényt jelentett számára, Isten leheletét, a Szentlélek inspirációját.

Amikor a kereszten haldokolt, megtapasztalta a szenvedést és a teljes magányt, amikor minden értelmetlennek látszott, az elhagyatottság érzése egy kiáltásban tört ki belőle, de ekkor is Istent szólította meg: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Miután elárulták, megkínozták és halálra ítélték, Jézus szeretetet hozott a legmélyebb sötétségbe. És ez a szeretet erősebbnek bizonyult a gonosznál. Mária Magdolna és később az apostolok így adták tovább ezt a hihetetlen, váratlan hírt: Jézus él! Isten szeretete legyőzte a gyűlöletet és a halált.

Ez a magával ragadó hír felforgatta az első keresztényeket, és erről tanúságot tettek: Krisztus ezentúl Isten közelében él. Betölti a világegyetemet a Szentlélek által és minden egyes emberben is jelen van. Krisztus szolidaritást vállal a szegényekkel és igazságosságot fog hozni a számukra; benne teljesül be a teremtés és az emberi történelem; és a halálunk után ő fogad be minket az öröm teljességébe.

Minden emberi erőszakon, környezeti katasztrófán és betegségen túl, új távlat tárul fel előttünk. Képesek leszünk észrevenni?

Tekintetünk megváltoztatása

Ebből a távlatból, ami Krisztus feltámadása által nyílik meg előttünk, fény ragyog létezésünkre. Újra és újra elűzi a félelem árnyékát, és élő vizet fakaszt; a nyomában felszínre tör a dicsőítés öröme.

Azt tapasztalhatjuk tehát, hogy Krisztus – valami titokzatos, misztikus vonzás által – egybegyűjti Isten szeretetébe az egész emberiséget és a teljes világmindenséget. Teszi ezt folyamatosan, az idők végéig; és minket is a társaivá tesz ebben a küldetésében.

Együtt, úgy mint Egyházat, tesz minket társaivá: ez azzal jár, hogy készek vagyunk barátságunkat mindenki irányába kibővíteni. Krisztus azt kéri tőlünk, hogy még az ellenségeinket is szeressük; az ő békéje még az egymással szemben álló népeket is képes kiengesztelni egymással.

Engedjük, hogy Krisztus megváltoztassa a tekintetünket: általa tisztábban ismerjük fel minden ember méltóságát és a teremtett világ szépségét. Távol a naiv bizalomtól, a remény újra és újra megszületik, mivel Krisztus az alapja. Békés öröm tölt el minket, és vele együtt a bátorság is, hogy éljünk azzal a felelősséggel, amelyet Isten bízott ránk.

Közösen imádkozom azokkal, akik fölteszik maguknak ezeket a kérdéseket.