Teljes életet éltél!

Édesanyám idén, Szentháromság vasárnap délben megszületett az örök életre. Sok testi szenvedését türelemmel viselte. 55 évnyi házasság után férje és két lánya karjai között léphetett át a mennyei hazába! Eggyel több közbenjárónk van a mennyországban. Már nem érte, hanem hozzá imádkozhatunk. Hála az életéért!

Gyász és veszteség. Ez maradt itt nekem. Mit kezdek ezzel, aki még itt, ebben a dimenzióban élek?
Élek? Vagy csak a múlton kesergek, esetleg a jövőn szorongok? Élni szeretnék, a jelenben élni! Hálát adni, minden megélt pillanatért! Hogy a most-ban tudjam kimondani, hogy szeretlek, és most tudjalak megölelni, mert holnap talán már nem lehet.

Kicsit távolabbról kezdve: mit kezdek a veszteséggel, azzal is, ami nem csak a halálhoz köthető? Hiszen minden változás, lehet veszteség is, legyen az egy örömteli élmény, mint gyermekeim születése, vagy fájdalmas, például a munkahelyváltás, esetleg fizikai, szellemi egészségem romlása, leépülése. Mindegyikről lehet gyászként, fájdalomként, traumaként, veszteségként beszélni. Mindegyik le tud húzni, és néha csak hagynom kell, hogy ebbe a zsibbadásba belesüppedjek, bezárkózzak fizikai és lelki értelemben is.

„Amikor úgy érezzük, nem vagyunk befolyással a körülményeinkre, és amikor azt hisszük, hogy semmit sem tehetünk szenvedéseink enyhítésére vagy életkörülményeink javításáért, olyankor leteszünk arról, hogy saját érdekünkben cselekedjünk, mert az hisszük, úgysincs értelme.” – írta dr. Edith Eva Eger.

Bizony van, hogy az elmozduláshoz külső segítséget kell kérnem, ha tartósan fennáll ez a helyzet. De lehetnek belső erőforrásaim, céljaim is, amik segíthetnek feldolgozni a fájdalmat, sérelmet, veszteséget. Jó, ha van „emberem”, akivel összekapaszkodhatok, aki megért, és aki előtt fel merem vállalni a sebezhetőségemet. Merek és tudok is neki az érzéseimről beszélni.

„…még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.” (Róm 5,1-5)

Bizony kereshetem a miértekre a választ: Miért pont ő? Miért velünk történt ez meg? Miért ilyen hirtelen, vagy miért szenvedett ennyit? Földi értelemben ezekre nem találom a választ. Mint ahogyan a szenvedés is értelmetlen emberi szemmel, és küzdünk is ellene, hiszen marékszámra nyomjuk magunkba a fájdalmat csökkentő pirulákat. De Isten számára mégis csak fontos lehetett, hiszen értünk megélte: vérrel verejtékezett, megostorozták, tövissel koronázták, vállára vette a keresztet, és meghalt. Az „elhagyott”, szenvedő Jézussal ott a kereszt lábánál tudok találkozni a legmélyebb fájdalmamban, nem vagyok egyedül, ő ezt is velem éli. És harmadnapra feltámadt, ami pedig nagyon nagy erőt tud adni, reményt a reménytelenségben, a veszteségben. A hit, az örök élet reménye nagyon nagy erőforrás a számomra.

A halál azonban kiszámíthatatlan. Nem tudom, mikor jön el. Szoronghatok ezen és aggódhatok, de nem fogom megtudni. Egyben félelmetes és elképzelhetetlen is, hogy egyszer végleg ne legyek. Nehéz beszélni róla. Régen se lehetett könnyű a halált megélni, de a gyász, az elmúlás mély lelki tartalmait, rituáléit jobban megélték: a halál beállta után lefogták a haldokló szemét, állát felkötötték, lemosdatták, felöltöztették, virrasztottak mellette, imádkoztak, énekeltek, sírtak. Ezek az élmények mentálisan nagyon fontosak lennének a búcsú, az elengedés szempontjából. Kórházi körülmények között ez nem igazán megvalósítható – a Covid miatt szinte lehetetlen volt –, pedig olyan fontos lenne. Egy kis fehér terítő, egy gyertya, egy paraván, kis megállás, összekapaszkodás. Egy „lelki segítő” nagy támasz tudna lenni ilyenkor.

Én hálás vagyok, hogy volt időm felkészülni édesanyám halálára, akkor is, ha nehéz volt nézni, és jelen lenni, amint egyre összeesettebb, egyre kiszolgáltatottabb lett, és egyre kevésbé volt elérhető számomra. Látványban is olyan volt, mintha Krisztust látnám a kereszten. Fizikailag kimerítő a jelenlét, az ápolás, ezért hálás vagyok, hogy volt segítség, hogy volt idő lelkileg felkészülni az elengedésre, imádkozni, beszélni róla. Igaz, édesanyám és köztünk korábban nem sikerült erről beszélgetni, pedig próbáltam, és bizony nagy segítség lett volna tudni, hogy mit szeretne, hova és hogyan temessük el. Könnyebb lett volna tudni, hogy most mit csináljunk, amikor ott maradtunk a fájdalomban. De számunkra gyógyító volt, hogy az utolsó hónapokban úgy tudtunk jelen lenni, hogy sokat meséltünk a régi emlékekről neki is, és az örök életről. Polcz Alaine szerint is fontos a haldoklóval a nyílt kommunikáció, akkor is, ha ő már nem tud rá tiszta tudattal reagálni. Sokat beszélgettünk a férjemmel is, segített kicsit ebből a helyzetből tanulva a halálról, édesanyámmal kapcsolatosemlékekről anekdotázni, a hiányát érezni és sírni. A halált, az elmúlást, a földi végességet ilyen testközelből megélve óhatatlanul is magával hozta, hogy belegondoljak saját végességembe, vagy a szeretteim elvesztésébe. Egymás támaszai tudtunk lenni, érzéseinket szavakba tudtuk önteni, majd két hónap múlva ő is elvesztette az édesapját. A gyerekekkel visszaemlékeztünk a sok szép emlékre úgy, hogy közben ők is látták, hiszen látogatták és sokat segítettek, hogy nagyi már nem a régi, hogy fekszik, elfogy, és hamarosan meghal. El tudtak búcsúzni tőle. Volt időnk régi barátokat és kollégákat is időben értesíteni, hiszen nekik és anyunak is fontos volt, hogy a régi kapcsolatok is a helyére kerüljenek. Ki tudtuk mondani, hogy fáj, hogy elmész, de szeretünk és hálásak vagyunk érted. Teljes életet éltél!

Édesanyám hiánya nem annyira a halálakor – hiszen akkor még fel se fogtam –, hanem később egy-egy élethelyzetben, ünnepkor villan be. Ilyenkor egy történetmesélés, egy kis sírás, hálaadás segít. Azóta, hogy ő, majd két hónap múlva apósom is elment, megértettem, hogy miért fontos a jó halál kegyelméért imádkozni: „Nyugodalmas jó éjszakát és a jó halál kegyelmét adja meg nekünk a mindenható Isten!”, hogy szeretteim körében, szentségekkel ellátva indulhassak a nagy útra. Nem volt fájdalommentes az elvesztésük, de azóta a mennyország jobban kinyílt számomra. Tudom az ő közbenjárásukat kérni, és bizony néha úgy érzem, ők segítettek egy-egy helyzetben. Hiányoznak, de mégis itt vannak.

A hirtelen balesetben, gyors lefolyású betegségben, váratlan halálban még sokkolóbb a veszteség, a hiány, hiszen nincs idő rákészülni. Rideg valóság, hogy már nincs. Gyermeknél vagy fiatalnál még több „miért történhetett ez meg?” kérdés zakatol a fejünkben. A veszteséget mindannyian máshogy éljük meg, a gyász folyamatát nem lehet igazán sürgetni, bár általában azt mondják, hogy a teljes elengedéshez egy év kell. Ettől függetlenül ez mindenkinél más, hiszen a kapcsolatunk is más az elhunyttal, a személyiségünk, érzékenységünk is más. Ha elakadunk, lehet segítséget is kérni, akár gyászfeldolgozó csoportokba menni – a hasonló nehézségekkel küzdők közösségében megélhetjük, hogy nem vagyunk egyedül.