Másodszor is igen – megbocsátás és újrakezdés a házasságban

Hol találkoztatok össze, hogyan ismerkedtetek meg egymással?

Mariann: Volt egy vőlegényem, akivel már öt éve együtt jártunk, és akivel már kitűztük az esküvőnk időpontját is. Akkoriban új munkahelyre kerültem, ahol a főnököm azzal fogadott, hogy „na, kislány, ennyi férfi között magát hamar el fogják csábítani!” – én ugyanis a rendőrségen dolgozom. Megsértődtem ezen, de rá egy hétre, az üzemi étteremben egyszer csak megláttam Attilát. Nem vagyok egy könnyen lángra lobbanó típus, de ahogy őt ott megláttam, körbefordult velem a világ. Hamarosan szóba elegyedtünk, amiből hosszú beszélgetés lett, majd úgy három óra múlva haza is kísért. Másnap felkerestem a vőlegényemet, és visszaadtam neki a jegygyűrűt. Azt gondoltam ugyanis, hogy ha ennyire felkavart az Attilával való találkozás, és ennyire lefoglalja ő a gondolataimat, akkor nem szabad belemennem a házasságba azzal a másikkal.

Attila: Nekem is volt egy barátnőm, akivel már az eljegyzésre készültünk. A Mariannal való találkozás után szakítottam ezzel a barátnőmmel és három nap múlva odaköltöztem Mariannhoz. Rövid jegyesség után, másfél év múlva református szertartás szerint meg is esküdtünk.

Én nem kötődtem egyetlen felekezethez sem, mindenfelé kerestem valami többletet, foglalkoztam okkult dolgokkal, jártam a Hit Gyülekezetébe, egy zsidó felekezethez is, de sehol nem találtam meg azt a Jézust, akit – tudat alatt – már akkor is kerestem. Amikor megismerkedtem Mariannal, akkor kezdtem el vele, az ő hatására egy katolikus közösségbe járni, de végül református templomban esküdtünk meg, Mariann családjában voltak ugyanis református felmenők is.

Három nappal a megismerkedésetek után összeköltöztetek, nem volt ez túl gyors?

Mariann: Ez nagy hiba volt a részünkről, de akkor persze ezt még nem fogtuk fel. Elindult köztünk a mindent elsöprő szerelem, sokáig minden szépnek és jónak tűnt, de nem volt olyan időszakunk, amikor vártunk volna egymásra türelemmel, amikor lassan, fokozatosan megismertük volna egymást, és nem is építettük fel az alapoktól kezdődően kettőnk kapcsolatát. Nagyon korán, szinte azonnal elkezdtünk rengeteg dolgot együtt megvalósítani: közös lakás keresése, lakásfelújítás, gyerekek érkezése, családi ház vásárlása stb. Attila rengeteget dolgozott, hogy anyagilag ne kelljen nélkülöznünk, de a fáradtsága miatt nem volt energiája már se rám, se a gyerekekre, és ez így ment mindennap. A nagy szerelemből gyorsan kismama lettem, a társasági élet elmaradt, a rózsaszín köd eloszlott és amikor elkezdett kiürülni a szeretet-tankunk, akkor kiderült, hogy nem tudunk mihez visszanyúlni, mert a felszín mögött semmi sincs.

Hiányzott a szeretet-kapcsolatunknak az a mélysége, aminek felépítéséhez kellettek volna az óvatos találkozgatások, a randik, a hosszas ismerkedős beszélgetések.

Hét év után egyszer csak azt vettem észre, hogy szinte mindenünk megvan ugyan, de évek óta nem beszélgetünk egymással.

Mit tettél ekkor, amikor már észlelted, hogy nem jól mennek a dolgok köztetek?

Mariann: A legnagyobb baj az volt, hogy én – mivel egy nagyon konfliktusos családban nőttem fel – megfogadtam, hogy akkor sem fogok szólni, ha bajom van. És ez volt az igazi probléma. Épp öt éve voltunk már együtt, második fiunkkal feküdtem bent a szülészeten, amikor Attila bejött és közölte, hogy eladta a lakásunkat és vett egy házat, ami viszont még felújítandó. És mivel két hét múlva ki kell költöznünk a lakásunkból, azt javasolta, hogy három hónapra költözzek haza anyukámékhoz falura, az újszülött gyermekkel és kétéves bátyjával. Nekem ez nagyon rosszul esett, mert távol kerültünk egymástól, és úgy újította fel a házat, hogy egyáltalán nem volt semmilyen beleszólásom. Először ott jött ki rajtam az, hogy elég volt. Utána még másfél-két évig tartottam magam, de belül már tudtam, hogy kettőnk kapcsolatának ebben a formában vége, nem bírom tovább folytatni.

Attila: Én teljesen biztos voltam benne, hogy mindent jól csináltam, Mariann ugyanis egyáltalán nem említette soha egy szóval sem, hogy bármilyen problémája lenne. A taposómalomban, amiben akkor voltam, a nonverbális jelzéseket egyáltalán nem vettem észre. Kegyes hazugság volt ez a részéről, mert azt gondolta, hogy ha nincs beszélgetés a problémáról, akkor nincs konfliktus sem, és akkor minden magától megoldódik majd, de sajnos nem így történt.

Mikor és hogyan robbant fel az a bizonyos „bomba”?

Attila: Számomra teljesen váratlanul történt minden. A mai napig előttem van, ahogy egy szép őszi délután mentem hazafelé, nagyon jól éreztem magam, épp azon gondolkodtam, hogy de boldog is vagyok, mindenem megvan, szerető feleségem, család, saját ház, mi kell még? Amikor hazaértem, nagy örömmel átöleltem Mariannt, de láttam, hogy valami nem oké, mert elhúzódik tőlem. Kérdésemre, hogy mi a baj, csak annyit mondott: „váljunk el!”

Amikor a döbbenetből felocsúdtam, próbáltam mindennel megnyugtatni, lelkére beszélni és megváltoztatni a hangulatát, de kiderült, hogy ő ezt halálosan komolyan gondolja.

Utólag tudtam meg, hogy már évek óta ezt fontolgatta, és olyan eltökélt volt benne, hogy semmi nem tudta visszafordítani már.

Egy idő után beláttam, hogy hiába minden próbálkozás, nem hatnak az észérvek, ezért hazaköltöztem édesanyámhoz. Úgy éreztem, mintha beleestem volna egy szakadékba, és folyamatosan zuhannék anélkül, hogy tudnám, hová fogok leérkezni a végén. Úgy láttam, az adott helyzetben az a legjobb, ha félrevonulok egy kicsit. Bíztam benne, hogy talán 1-2 hét nyugalom jót fog tenni neki, és megváltozik a helyzet. De nem így történt, Mariann beadta a válópert, és fél év múlva hivatalosan is szétválasztottak minket.

Mariann: Én felszabadultam, megnyugodtam, amikor Attila elköltözött tőlünk. A szerelem érzése már jóval korábban elmúlt, és nem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy együtt élünk, de nem vagyunk már szerelmesek egymásba. Anyukám egy mártír volt, aki csak miattunk maradt együtt apukámmal, de nekem ez egy rém-példa volt és tudtam, hogy ilyet én nem akarok egy életen át csinálni. Úgy voltam vele, hogy inkább egyedül élem tovább az életem. Van munkám, el tudom tartani a gyerekeket, erős vagyok, kibírom. Nehéz volt nekem is, amikor Attila elment, de egyfajta megkönnyebbülést éreztem magamban.

Hogyan zajlott a válás után az életetek külön-külön?

Mariann: Meglepő módon Attilának innentől kezdve hirtelen lett ideje és figyelme a gyerekekre, játszott velük, elvitte őket fagyizni stb. Minden, amit én a korábbi években kértem, de a sok munka miatt nem valósulhatott meg, most egyszerre lehetségessé, sőt fontossá vált Attilának. Ez engem nagyon irritált, és az volt bennem, hogy „na, ezt kellett volna mindig is csinálnod, akkor nem jutottunk volna ide!” Inkább bosszantott, provokált azzal, hogy hirtelen milyen jó apa lett! És azt gondoltam, hogy ez csak egy műsor nekem, hogy minél hamarabb visszafogadjam őt.

Attila: Mariann továbbra sem mondott nekem semmit. Egy hónap múlva sem, fél év múlva sem, egy év múlva sem tudtam kiszedni belőle, hogy mi is a baj tulajdonképpen! Tanácstalanság lett úrrá rajtam, mert nem tudtam, hogy mit csináltam rosszul. Ebben a kilátástalan helyzetben történt meg az, hogy megszólított a Jóisten. Valahogy teljesen természetes volt, hogy ha Marianntól nem kapok válaszokat, akkor Őhozzá fordulok. Rákaptam a Szentírás olvasására, sokszor napi hat-hét órát olvastam egyhuzamban a Bibliát, és kialakult egy párbeszéd, egy élő kapcsolat az Atyával.

Elkezdtem imádkozni is, és egyszer csak válaszokat találtam az igazán nagy kérdésekre: miért mentünk szét, mit kellett volna másként csinálni, mit hibáztam én, Mariannak milyen sebei vannak, amiket nem vettünk figyelembe.

Felismertem, hogy férfiként, apaként mi mindent mulasztottam el, hogy nem volt fontos a családi ima, a hitben nem erősödtünk, csak hagytuk magunkat sodródni az árral. Fájdalmas volt felismerni azt is, hogy sokszor nem is Mariann tehetett róla, hogy ő így élt meg dolgokat, hanem a sebzettsége, a körülményei, az előélete okoztak benne nagyon sok törést, amelyeket hordozott magában. Megértettem, hogyan tudnék segíteni neki ebben, de ekkor azzal szembesültem, hogy ő nem hiszi el az őszinte újrakezdési és közeledési szándékomat. Azt gondolta, hogy ez csak szemfényvesztés a részemről.

Anyukám ekkor már elkezdett járni templomba, és egy idő után elmentem vele én is. Itt megismerkedtem egy ferences szerzetessel, elkezdtem vele beszélgetni, majd felkértem lelkivezetőmnek. Bevitt egy hittancsoportba, fiatal házasok közé, de ez nem volt zavaró, jót tett nekem a közösségi lét. Sokszor én tudtam nekik segíteni egy-egy elakadásban, problémában, hála annak az élő kapcsolatnak a Jóistennel, amit ekkoriban éltem. A Fokoláre Mozgalommal is így, egyedülálló elváltként kerültem kapcsolatba.

Mariann: Én eközben pont az ellenkező irányba mentem, szakítottam mindennel, aminek a hithez, a templomhoz köze volt. Kifejezetten taszított ugyanis, hogy Attila egyre közelebb van Istenhez és a gyerekeket is próbálja ebbe bevonni. Megismerkedtem a munkahelyemen egy férfival és hamarosan összeköltöztem vele. Ez a nagyon ártalmas és romboló kapcsolat kb. egy évig tartott, majd rájöttem, hogy melléfogtam, és sürgősen le kell zárnom ezt a kapcsolatomat, de azért ez nem ment olyan könnyen. Amikor végre sikerült kikeveredem belőle, addigra pedig Attila összejött egy fiatal hölggyel.

Ez eddig – sajnos – egy szokásos történet, de veletek mi történt, hogy mégis visszakanyarodtatok egymáshoz?

Attila: Három év után már nekem is alakult egy párkapcsolatom, mert azt gondoltam, hogy 33 évesen túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy egyedül éljem le hátralevő életemet.

Ugyanakkor végig az motoszkált bennem Mariannra vonatkoztatva, amit anno a református esküvőben vállaltam, hogy „vele megelégszem”.

Valahol a lelkem mélyén végig az élt bennem, hogy ő az én párom, ő az én választottam, ő az én igazi feleségem. Úgy éreztem, hogy nem tudnám magam teljesen odaadni egy másiknak, és nem is éreztem igazán jól magam az új kapcsolatomban. Rájöttem, hogy nincs jogom arra, hogy bárkit is becsapjak, a töredékes kapcsolatnak nincs értelme, ezért hamarosan kiléptem belőle. Nem tudtam, hogy hogyan tovább, és itt jött el az a pillanat, hogy fejest ugrottam a Jóisten akaratába, teljes bizalommal rábíztam az életemet és a jövőmet! Mindent elengedtem és mindet rábíztam! Elfogadtam az állapotomat, azt is, hogy akár egész életemre egyedül maradok. Kezdtem szervezni egy dél-amerikai missziós utat, ahol pár évig elvonultan gondolkozhatok a jövőmről. Mindenben szabad kezet adtam a Jóistennek és vártam az iránymutatását.

Mariann: Jellemző módon Attila eljött hozzám, és „engedélyt kért” arra, hogy ezzel a fiatal hölggyel összekösse az életét. Természetesen elengedtem, de belül fájt, hogy elveszítjük mint támaszt, aki azért mindig ott volt a háttérben a gyerekek mellett. El kellett gondolkodnom, hogy el akarom-e véglegesen veszíteni őt, vagy nem? Hosszas vívódás után végül azt mondtam neki, hogy persze menjen, csináljon, amit akar, de ezt legbelül azért nem egészen így éreztem…

Nekem a legnehezebb a különélésben az volt, hogy én is rájöttem a saját hibáimra, és nagyon nehéz volt megbocsátanom önmagamnak. Annyira magamra vettem az egész kudarcnak a súlyát, a bűnét, hogy ezalatt roskadoztam. Vádoltam magamat a házasságunk elrontásáért, a gyerekek megterheléséért, a kiállhatatlan természetemért, a félresikerült viszonyomért és még sok minden másért. A pokol bugyrait megjárva, a legrosszabb lelkiállapotban ért az a hír, hogy Attila új kapcsolatot kezdett egy másik nővel. Ez adta a végső lökést az elkeseredésemhez, hogy már annak sem kellek, aki pedig eddig harcolt, küzdött értem. A nagy elkeseredésben végül én is elkezdtem Isten felé közeledni, és érdekes módon lelkivezetőnek is ugyanazt az atyát választottam, akit Attila. Ahogy közeledtem Istenhez, úgy közeledtem lélekben egyre jobban Attilához is.

Mikor jött el a fordulópont?

Attila: Készülgetve a dél-amerikai misszióra, talán egy belső sugallat hatására, de még utoljára megkérdeztem Mariannt, lesz-e nekünk még jövőnk együtt? Nem utasított el egyértelműen, hanem sejtelmes választ adott, amolyan se igent, se nemet. Én ezzel nem tudtam mit kezdeni, és azt mondtam neki, hogy ha nem ad egyértelmű választ a következő hónapban, akkor végleg lezárjuk a kapcsolatunkat. Karácsony közeledett, és Marianntól kaptam ajándékba egy gyűrűt: ez volt a jel, hogy ő is úgy gondolja, lehet még közös jövőnk.

Mariann: Nem tudtam, hogyan tovább, csak azt éreztem, hogy nem akarom Attilát végleg elveszíteni.

Közösen úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk újra felépíteni kapcsolatunkat: elkezdődött az az időszak, ami fiatalkorunkban, megismerkedésünkkor elmaradt, udvarolni kezdett nekem, én pedig hagytam.

Egy évig „jártunk együtt” ilyen formában. Sokat beszélgettünk, sétáltunk, cukrászdába mentünk, sok meglepetést és ajándékot kaptam Attilától, tehát tényleg egy klasszikus udvarlós időszakot éltünk meg.

Attila: Én ekkor már túl voltam az elsőáldozáson, a bérmálkozáson, hitoktató lettem a plébánián, misére és áldozni is jártunk mindketten. Egy év után odaköltöztem Mariannhoz, de nem beszéltünk még házasságról. A plébánosunk hívta fel a figyelmünket arra, hogy ebben az életállapotban – egyfajta élettársi kapcsolatban – nem járulhatunk szentáldozáshoz és javasolta, hogy kössünk egyházi házasságot. Kitűztük az esküvőnk időpontját és újra szétköltöztünk, hogy tisztán készülhessünk a házasság szentségének felvételére. A nagyon szép és meghitt esküvőnkön a Fokoláre Mozgalom akkori család-felelősei, Erhardt Gyula és Krisztina voltak a tanúink.

Hogyan tudnátok leírni azt a többletet, amit a szentségi házasságban kaptatok a korábbi együttélős időszakhoz képest?

Mariann: Sosem hittem volna, hogy nekem a szentség felvétele fontossá válik, de a házasságkötésünk után érezhető volt a kegyelmi hatás, egyszerűen elkezdtem biztonságban érezni magam a házasság szentségében. Egyházi esküvőnkön Istenbe, az Ő jelenlétébe helyeztük a házasságunkat, és azóta szabadnak és erősnek érzem magam, és kifogyhatatlan a bizalmunk egymás iránt.

Nem sokkal az esküvőnk után részt vettünk a Házas Hétvége Mozgalom egy lelkigyakorlatán, ami hatalmas lökést adott nekünk. Sok mindent átgondoltunk és átalakítottunk az életünkben, pl. alapszabállyá vált, hogy mindent kimondunk és megbeszélünk egymással. Attila sem hagy békén, mindig figyel és mindig kérdez, hogy most mit élek, mi van velem… Az imádkozást is visszahoztuk az életünkbe, a közösségbe járást folytattuk, ami nagyon fontos, mert e nélkül nincs megélt hit. A megtartó közösség adja meg ugyanis azt a biztonságot, amire minden házaspárnak szüksége van. Ez lehet akár kicsi, pár emberből álló csoport is, de fontos érezni, tudni, hogy mellettünk vannak, akkor is, ha baj van. És ráadásként még két lánnyal is megajándékozott minket az Úr!

Attila: Rájöttünk arra is, hogy mennyire fontos a gyerekeinket is megtanítani konfliktust kezelni. Zajosak, hangosak, csapkodósak lettünk, egy igazi „mediterrán” családdá váltunk, de van katarzis, megoldás és van a végén megbocsátás. Eleinte a gyerekeink aggódtak egy-egy hangosabb szóváltáskor, hogy jaj, anyáék megint el fognak válni, de azután megszokták, hogy a fejük fölött repkednek a hangos szavak. Most már csak mosolyognak rajta, és zavartalanul élik közben a saját életüket. Látják azt, hogy utána kibékülünk, bocsánatot kérünk, mert ezt is előttük tesszük meg. Tudják, hogy ettől nem fog a kettőnk között lévő szeretet-kapocs sérülni. Megbízhatunk egymásban, hogyha haragszik is a másik, nem kell azt éreznem, hogy most rezeg a léc, vajon el fog-e hagyni vagy nem?

Mariann: Ha komolyan gondoljuk azt, hogy a másikkal akarjuk leélni az életünket, akkor jogunk van szólni, ha valami nem tetszik, mert azt akarjuk, hogy nekünk együtt jó legyen. De kötelességünk is szólni. A másiknak joga van tudni, hogyha nekem bajom van, és kötelessége figyelni is arra, hogyha nekem bajom van, és ez oda-vissza igaz.

Mert a házasság csak így tud jól működni.

Attila: Úgy kell végighallgatnom a társamat, hogy tudatosuljon bennem, nem fogok elkezdeni kontrázgatni, nem fogom azt mondani, nincs igazad. Amit a másik el akar mondani, az benne van, függetlenül attól, hogy nekem tetszik-e vagy nem, egyetértek-e vagy nem. Inkább le kell tisztázni, hogy amit éppen mond a másik, azt miért látja, érzi, gondolja úgy. A fontos az, hogy tüske ne maradjon benne.

Általában kétnaponta átbeszéljük a dolgainkat, és nem hagyjuk belesüllyedni egymást a problémázásba. Mert a hajlamunk az megmaradt, hiszen a habitusunk elkísér életünk végéig. De mi most már jobban odafigyelünk magunkra és egymásra is.

Van-e olyan területe az életeteknek, ami miatt „megérte” átmenni ezen a sok nehézségen?

Mariann: Megmutatta a Jóisten, hogy mit rontottunk el az életünkben, és kaptunk egy második esélyt, ez egy nagy ajándék. De nem csak nekünk szól, kaptunk vele sok új feladatot is. A legfontosabb ezek közül, hogy elmondjuk más házaspároknak is, hogy igenis van kiút a nehéz, szinte lehetetlen helyzetekből is. Sok pár keres meg minket azóta különböző problémákkal, pedig nem hirdetjük, nem reklámozzuk magunkat.

Általában, ha jön egy házaspár hozzánk, nem kérdezünk semmit, csak elmondjuk a történetünket, és eközben rendszerint megnyílnak a párok is, mert sok párhuzamot találnak a saját helyzetükre, problémájukra vonatkozóan.

Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy de jó lett volna, hogy amikor nekünk komoly problémáink voltak, lett volna egy olyan elfogulatlan házaspár, akik élettapasztalatukkal tudtak volna segíteni rajtunk.

A saját sebeink, saját sérüléseink lehetnek mások számára ajándékok. Úgy érezzük, hogy mi ezt kaptuk feladatnak.

Mit mondanátok azoknak a fiatal pároknak, akik még a próbatételek előtt állnak?

Mariann: Nagyon sok az impulzus, vigyázni kell velük. A szerelem ugyan egész életünkben elkísér, de nem úgy kell elképzelni, hogy mindig rózsaszín felhőben vagyunk, mert ez nem igaz. Ha oszlik a köd, attól még nem omlik össze minden. Ez a nőknek igen nagy felelőssége, hogy felszítsák magukban újra és újra ezt az érzést. Azt látjuk a hozzánk forduló, gondban lévő pároknál, hogy ha megvolt köztük a kezdet kezdetén a szikra, akkor ahhoz később vissza lehet még térni. Ehhez persze két ember kell, valamint a teljes ráhagyatkozás a Jóistenre.

Attila: Ha az ember a házassága origójába Istent rakja, akkor a határ a csillagos ég. Már 18 év eltelt azóta, hogy újra összejöttünk, de a mai napig sokszor van olyan pillanat, hogy visszanézek a különélésünk négy évére, és ekkor rájövök, hogy semmi nem volt véletlen mindabból, ami akkor velünk történt. A Jóisten bölcsességét tudom csak dicsérni, aki a látszólag rosszból is képes nagyon nagy jót kihozni!